A munkásmozgalom kezdetei óta központi szerepet játszott a háború és forradalom kérdése, a forradalom szembeállítása a háborúval. És valóban, a háborús és forradalmi időszakokban (az egész történelem folyamán megfigyelhető a két pólus közötti kölcsönös kapcsolat) látható a legegyértelműbben, hogy ki áll a barikád egyik oldalán és ki a másikon. A háború és forradalom kérdésében elfoglalt álláspont mindig azt a történelmi csúcspontot jelentette, amikor különböző, magukat forradalminak (szocialistának, anarchistának, vagy kommunistának...) nevező erők és pártok teljes mértékben leleplezték ellenforradalmi valóságukat (1) olyan kijelentéseikkel, hogy ez egy "igazságos háború", hogy ezt az országot "agresszió érte", és hogy ők "ellenzik a háborút, de ilyen körülmények között...", és hogy "ennek a nemzetnek a felszabadulását támogatják... szemben egy másik nemzettel..."
A forradalmi nézőpontból azonban nincsenek hirtelen fordulatok és meghátrálások. Nem kell megvárni a háború kezdetét ahhoz, hogy meglássuk annak valódi természetét; nem kell a geopolitikai kérdésekről spekulálni, ahogy a burzsoá értelmiségiek és a balos kultuszlapok (mint például a Le Monde Diplomatique teszik, nem kell tanulmányoznunk az ellenséges felek békenyilatkoztait ahhoz, hogy megtudjuk, ki az "agresszor" és ki az "áldozat". Hasonlóan a kommunizmus minden programatikus álláspontjához, a forradalmárok álláspontja a burzsoá államok (vagy az autonómiára vagy a függetlenségre törekvő nacionalista frakciók) közötti háborúval kapcsolatban egyszerű és határozott:
A forradalmárok klasszikus álláspontja - amelynek alapján minden erejükkel szembeszállnak minden nemzetállamok közötti háborúval -, nem valamiféle, túlvilági, elvont ideológiai elképzelésből, minden pacifista közös nevezőjéből származik (hiszen pacifistáink az örök béke nevében mindig a kapitalista háborús felek egyik vagy másik oldalának támogatásánál kötnek ki, és ezzel valójában a "temetők békéjének" megvédelmezését erősítik). Ellenkezőleg, a forradalmi defetizmus a proletariátus anyagi érdekeinek terméke, mert a tőkével való általános szembenállásunk nem csupán egyik-másik, politikai, kormányzati funkciót betöltő burzsoá frakcióra korlátozódik, hanem - függetlenül az általuk képviselt politikai irányvonalaktól - minden burzsoá frakció, a teljes burzsoá osztály elutasítását jelenti. Az államközi háborúkkal való gyakorlati szembefordulásunk azon kézzelfogható tény következménye, hogy a mi érdekeink nem azért ellentétesek a burzsoá érdekekkel mert azok "fasiszták" vagy "demokraták", jobboldaliak vagy baloldaliak, nacionalista imperialisták vagy imperialista nacionalisták, hanem mert tisztán és őszintén burzsoák; valójában a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak közötti bármiféle egység csakis a kizsákmányolók érdekeit szolgálhatja, minden egységfront, az egyik oldal "kritikus támogatása" a másikkal szemben csakis a burzsoázia érdekeit szolgálja a proletariátussal szemben.
Mindkét osztály a saját érdekei és alapvető programja szerint cselekszik. A tőke nem más, mint egymással szembenálló kapitalisták egysége, és a tőke alapvető természetéhez tartoznak a kapitalisták közötti háborúk. Pontosan ebből kifolyólag minden burzsoá frakció, bármilyen kijelentéseket is tegyen, valamilyen formában részt vesz a kereskedelmi és katonai háborúkban; ez magából az érték természetéből ered - mivel az érték mindig más értékkel áll harcban, hogy értékesülni tudjon. Ugyanígy, a proletariátus csak akkor képes osztályként cselekedni, ha elutasítja hogy ágyútöltelékként használják fel a nemzetek közötti háborúkban. Nem arról van szó, hogy több lehetőség közül ezt választhatja, hanem magából az osztályként való létezéséből következik ez az álláspont, abból a tényből, hogy a proletariátusnak nincsen semmiféle partikuláris vagy regionális érdeke, amely szembeállítaná más proletárokkal, hanem pont ellenkezőleg, a proletariátus minden frakciója, bármenyire is korlátozott akciókat is visz végbe a tőke ellen, tartalmazza a globalitást, az emberiség érdekeit fejezi ki, szembehelykedve minden háborúval.
Mondhatják nekünk erre, hogy a proletárok megszámlálhatatlanul sok nemzeti háborúban vettek részt és támogattak valamilyen háborús felet. Ez így igaz, de amikor ezt tették nem a saját érdekeik szerint cselekedtek, hanem pontosan az uralkodó osztály uralkodó ideológiája alapján, nem világméretű osztályként, hanem a burzsoázia ágyútöltelékeként, nem forradalmi osztályként, hanem az osztály tagadásaként, a nép, a nemzet mögé felsorakozva, amely maga a proletariátus tagadása (amelynek nincs hazája). A széleskörű támogatottságot élvező burzsoá háború (mint például az úgynevezett "második világháború") a proletariátus, a forradalom alanyának közvetlen felszámolását jelenti a tőke érdekében. Ezért van az, hogy azon kívül, hogy minden kapitalista, minden burzsoá frakció szubjektíve is érdekelt a kereskedelmi, majd azután a fegyveres háborúban, a háború maga az össztőke objektív érdeke is: a forradalom alanyának elpusztítása, a kommunizmus, mint erő eltűntetése egy hosszabb történelmi időszakra.
Ezzel szemben a proletariátus pártként való szerveződése magából az életből indul ki. Valójában a harcunk osztályként való létezésünkkel kezdődik, mivel születésünktől kezdve szembetaláljuk magunkat a magántulajdonnal, a tőkével, az állammal. Ezért álláspontjaink, amennyiben proletár, forradalmi és szervezett, nem abból indulnak ki, hogy mit mondanak nekünk a harcban álló felek, hanem abból, hogy mindig is szembehelyezkedünk a kizsákmányolással, és az ebből a rendszerből következő embertelen életkörülményekkel, amelyek a háború alatt még végletesebb (még embertelenebb) szintet érnek el.
De ahogy a háború ennek a rendszernek az alapvető lényege, mivel a kapitalizmus nem létezhet háborús időszakok nélkül, mivel léte a termelőerők időszakos elpusztításán alapul - az egyetlen valódi, radikális és alapvető szembeszállás a háborúval a forradalmi szembeállás; csak a társadalmi forradalom képes egyszer s mindenkorra végetvetni a háborúnak.
Ezért a forradalmárok mindig az imperialista háború univerzális forradalmi háborúvá való átalakításának változatlan követelését hangoztatták.
Azonban ez az egyetlen jelszó egymagában történelmileg elégtelennek bizonyult. Valójában a háborúval és a nemzetközi tőkével való valódi szembenállás gyakorlatilag mindig nyílt szembefordulást jelentett a burzsoáziával és az állammal, amelyek mindkét háborús oldalon a háború érdekében mozgósítanak. Ez a szembefordulás mindig is nagyon gyakorlati módon jelentkezik, mivel a burzsoázia a háború és a sorozás elfogadásának kikényszerítésére felsorakoztatja államának teljes terrorista arzenálját: hadiállapot, általános cenzúra, általános mozgósítás, nacionalista fanatizmus (rasszizmus, xenofóbia, vallásos szektarianizmus), "hazaárulás", a forradalmárokat mindig az ellenséges fél támogatásával vádolják (gyakran azt a konkrét vádat hozzák fel ellenük, hogy ennek vagy annak az országnak a kémei), stb (3). Ilyen körülmények között az a kijelentés, hogy általában a háború és az egész burzsoázia ellen vagyunk, csupán üres szlogen marad, és nem az akció forradalmi irányítása, amennyiben nem párosul a háború folyamán egyre növekvő arányú kizsákmányolással szembeni konkrét akciókkal, és az állam egész proletariátus ellen folyó háborújával szembeni mindennapos küzdelmekkel. Valójában a burzsoá háború mindenek előtt az állam "saját" proletariátusa elleni háborújában konkretizálódik, vagyis "saját" országuk proletariátusa ellen irányul, hogy megtörjék erejét, hogy likvidálják a forradalmi kisebbségeket és a burzsoá háború támogatására kényszerítsék őket. Vagyis nélkülözhetetlen, elkerülhetetlen és halaszthatatlan, annak a ténynek a felvállalása, hogy "az ellenség a "saját" országunkban van", hogy a "saját" burzsoáziánk, a "saját" államunk az ellenségünk. A "saját" burzsoáziánk, a "saját" államunk vereségéért folytatott proletárharc az, amelyben a proletariátus valóban felvállalja a nemzetközi szolidaritást a világforradalommal. Vagy a globalitás szempontjából nézve, a világforradalom pontosan a világproletariátus forradalmi defetizmusának általánossá válása.
Továbbá, "valamely ország proletariátusa" (4) nem mérhet osztálycsapást a "saját" burzsoáziájára, a "saját" államára, és nem nyújthatja ki a kezét az "ellenséges táborban" szintén a "saját" burzsoáziájuk, "saját" államuk ellen harcoló osztálytestvérei felé anélkül, hogy ne követné el a "hazaárulás főbenjáró vétkét", anélkül, hogy ne járulna hozzá "saját hadseregének" vereségéhez, és nem járulna hozzá nyíltan ahhoz, hogy felbomoljon "saját országának" hadserege. A forradalmi defetizmus nem csak a fronton lévő katonák (egyenruhába bújtatott proletárok) és a "másik oldal" katonái közti fraternizációban jelenik meg (a centrizmus csak az ilyen akciókat tartja forradalmi defetizmusnak), hanem a "saját" hadsereg elpusztítására irányuló konkrét akciókban is.
Történelmileg a forradalmárok abban is különböznek a centristáktól, hogy ők a katonákat a tisztek elleni szervezkedésre, a hadsereg elleni közvetlen szabotázsakciókra, "saját" tiszteik likvidálására szólítják fel (és ezt minden erejükkel támogatják is); egyszóval arra, hogy a "külföldi ellenség" felé irányuló fegyvereket a haza "tisztjei" ellen fordítsák.
A háborúk és forradalmak tapasztalatai, és különösen az úgynevezett "első világháború" konkrét tapasztalatai egyértelművé tették, hogy a burzsoá háború elleni forradalmi harc jelszava teljességgel elégtelen és gyakorlatilag centrista, ha nem párosul a gyakorlati megvalósulással, a "saját" burzsoázia elleni nyílt harccal a "saját" állam veresége érdekében, mivel a "külföldi ellenség elleni háború" minden esetben annak az országnak a "proletariátusa elleni háborút" jelenti. Vagyis, amikor a gyakorlatban azzal a helyzettel kell szembenéznünk, hogy egy konkrét nemzeti burzsoázia és állam általános mozgósítást rendel el, ha csak azt jelentjük ki, hogy mi "egyformán harcolunk az egész burzsoázia ellen", vagy csak a "forradalmi harc a háború ellen" jelszót hangoztatjuk, anélkül, hogy konkrét tevékenységet folytatnánk a "saját" országunk veresége érdekében, elkerülhetetlenül a propagandizmus (5) csapdájába esünk és a sovinizmust támogatjuk. Az úgynevezett "első világháború" alatt a II. Internacionálé minden centristája (szemben a jobboldallal, amely felsorakozott a "nemzet védelme" mögött) kijelentette, hogy a forradalmat állítják a háborúval szembe, és olyan radikális jelszavakat hangoztattak, mint például "háború a háború ellen", de ugyanakkor szembehelyezkedtek a forradalmi defetista jelszavakkal, mert azt állították, hogy azok az ellenséges nemzet érdekeit szolgálják (a hadsereg tábornokai pontosan ugyanezt mondták!) és inkább a "sem vereség, sem győzelem" jelszavát propagálták.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy egyetlen burzsoá frakció sem hangoztatja, hogy a háború pártján áll, mindannyian azt állítják, hogy a békéért küzdenek, mivel a tábornokok nagyon jól tudják, hogy a béke nem más, mint a háború alapvető fegyvere. Amikor a szociáldemokraták, mint például Eduard David megszavazták a hadihiteleket (6) sohasem a háború, hanem a béke, a "vereség megakadályozása" nevében tették. David a következőképp igazolta a hadihitelek megszavazását: "Az augusztus 4-ei szavazásunk nem azt jelenti, hogy a háború pártján állunk, hanem azt, hogy a vereség ellen vagyunk." Nyilvánvaló, hogy a háború elleni harcot, amely a proletariátus és a "saját" állama közötti harcként jelent meg, ez a klasszikus burzsoá szociáldemokrata álláspont, valamint a "sem győzelem, sem vereség" jelszava a proletariátus szervezeteinek szétzilálásához és a mészárlásba hajtásához járult hozzá.
Ebben a kérésben Lenin a "nemzetközi kommunista baloldal" álláspontját védelmezte, amely szembehelyezkedett a nemzetközi konferenciákon (Zimmerwald és Kiental) uralkodó centrista állásponttal. Ellentétben az egyén fetisizálásával és minden Leninnel szembeni kritikánk ellenére, nem állhatjuk meg, hogy ne idézzük itt őt, mivel ezekben az években, amikor a szociáldemokrata centrizmus elleni gyakorlati küzdelmet felvállalta, ténylegesen ugyanazt a kritikát képviselte, mint a forradalmárok:
"A 'forradalmi harc a háború ellen' - ha ezen nem a saját kormány ellen és nem a háború idején indított forradalmi akciókat értik - egyike azoknak az üres és tartalmatlan jelszavaknak, amelyeknek oly nagy mesterei a II. Internacionálé hősei. Nem kell sokat gondolkodni, hogy ezt megértsük. A saját kormány ellen a háború idején indított forradalmi akciók pedig kétségtelenül, vitathatatlanul nemcsak a kormány vereségének óhajtását, hanem a gyakorlatban a vereség előmozdítását is jelenti. ... Forradalom háború idején annyi, mint polgárháború, a kormányok háborújának polgárháborúvá való változtatását pedig egyrészt megkönnyíti a kormányok katonai kudarca ("veresége"), másrészt pedig lehetetlen igazán ilyen átváltoztatásra törekedni, ha nem mozdítjuk elő ezzel a vereséget. A vereség "jelszavától" éppen azért irtóznak a soviniszták (a Szervező Bizottsággal, Csheidze frakciójával egyetemben), mert egyes-egyedül ez a jelszó jelent következetes felhívást a háború idején a saját kormány ellen indítandó forradalmi akciókra. Ilyen akciók nélkül pedig fabatkát sem érnek a "háború és annak feltételei stb." elleni háborúra buzdító legeslegforradalmibb frázisok milliói sem. ... A verség jelszavának ellenfelei egyszerűen a saját árnyékuktól félnek, amikor nem mernek szembenézni azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy a saját kormányuk ellen irányuló forradalmi agitáció elválaszthatatlanul összefügg e kormány vereségének előmozdításával. ... Aki a "sem győzelem, sem vereség” jelszót hirdeti, az tudatos vagy öntudatlan soviniszta, az a legjobb esetben is békülékeny kispolgár, de mindenképpen ellensége a proletár politikának, híve a jelenlegi kormányoknak, a jelenlegi uralkodó osztályoknak." (7)
A forradalmárok állandó álláspontjának - a társadalmi forradalom szembeállítása a háborúval, a forradalmi defetizmus - ez a konkretizálódása sem valamiféle ideológiai spekulációból, a burzsoázia valamely frakciójának politikájáról való elmélkedésből ered, hanem a proletariátus legbelsőbb lényegéből, alapvető szükségleteiből. Hiszen a proletariátus minden küzdelme, a kommunista forradalom programjának minden pontja a kizsákmányolás elleni harcból indul ki. A lehető legtermészetesebb dolog, hogy amikor a proletariátus szembekerül a háborúval, nem hagy fel a kizsákmányolás elleni folyamatos küzdelmeivel (a "saját" munkaadó, a "saját" burzsoá, a "saját" szakszervezet, a "saját" kormány elleni harccal), hanem még inkább fokozza azt, mivel a háború következtében mindig jelentősen fokozódik a kizsákmányolás és általában sokkal rosszabbá válnak az élet (és a harc) körülményei. Ezek a burzsujok, ezek a szakszervezetek, ezek a politikusok és kormánytagok kivétel nélkül arra próbálják rávenni a proletárokat, hogy vonatkoztassanak el az életkörülményeiktől és mégtöbb áldozatot, még több munkát követelnek tőlünk, még kevesebb fizetésért, és még sok egyebet az országtól vagy a körülményektől függően: a harctéri alakulatokhoz való tömeges önkéntes bevonulástól, a háborús erőfeszítések fenntartására szolgáló kényszermunka napok bevezetésének miniszteri rendeletén keresztül, a fizetés bizonyos százalékának levonásáig, hogy a "nemzet" folytathassa a háborút (Szaddam Husszeinnek háborúja finanszírozására sikerült többhónapos fizetés nélküli munkát rákényszerítenie a proletariátusra). Ilyen körülmények között, míg a nacionalizmus szemtől szembe támadja a proletariátust, a centrizmus megpróbálja halogatni a háborús áldozatokat közvetlenül kikényszerítő burzsoá frakció ellen irányuló azonnali (8) forradalmi harcot, homályos, általános jelszavakat hangoztatva arról, hogy a forradalmat kell szembeállítani a háborúval, miközben azt hangsúlyozzák, hogy azokat nem kell az "ellenséges országra" alkalmazni, és hogy a kapitalizmus elleni harcnak abszolút nincs szüksége a forradalmi defetizmusra, mert a tőke minden frakcióra teljesen egyforma (9). Pontosan az ilyen pillanatokban, amikor a kizsákmányolás elleni közvetlen harc a háború nacionalista erői elleni szabotázsakciók alakját ölti, és ahol a forradalmi küzdelem még a mindennapi betevő falat megszerzésének is elengedhetetlen feltételévé válik, pontosan az ilyen pillanatokban elengedhetetlen annak a felismerése, hogy a centrizmus ezen pozíciói (amelyek igencsak hasonlóak a különböző háborúellenes és forradalmat követelő hangzatos deklarációk burzsoá semlegességet hirdető klasszikus álláspontjaihoz) az ellenforradalom végső bástyái.
A háború minden esetben közvetlenül növeli a kizsákmányolás mértékét (az értéktöbblet arányát a változó tőke rovására), ugyanakkor maga a háború, a pusztítás, az áruhiány (és az árak növekedése) következtében, a proletariátust létfenntartási körülményeinek általános rosszabbodása is sújtja, és mert a háború azt is jelenti, hogy az állam minden terrorista eszközét beveti, hogy a harctérre hajtsa a proletárokat meghalni és gyilkolni.
Ezért a "saját" burzsoázia elleni harc, a "saját" nemzeti (imperialista) tábor vereségért folytatott küzdelem nem olyan valami, amit a forradalmároknak kell kitalálniuk, vagy kívülről bevinniük a mozgalomba, hanem ez is magának a kizsákmányolás elleni harc fejlődésének az eredménye, amelynek a háború megadja a minőségi ugrás lehetőségét. A gazdaság és a politika szétválasztása - amivel a proletariátust akarják elkábítani, és aminek a békés időszakokban úgy tűnik, hogy van bizonyos érvényessége - gyakorlatilag felszámolódik a háború idején: semmivé foszlik a proletariátus gazdasági körülményeinek megvédésének illúziója a politika szétbomlasztása nélkül. A proletariátus minden életfontosságú érdekének megvédelmezése ellentétes a "saját" államuk politikájával: háború idején a proletariátus gazdasági harca közvetlenül a vereségért folytatott harc, közvetlenül forradalmi harc. A forradalmi defetizmus élet-halál kérdés a proletariátus számára. Minden proletár érdekeken alapuló akció a "saját állam" vereségének irányába mutat, és ahogy Lenin kijelentette - a centristákkal szemben, akkor is ha a centristák nem akarják ezt felvállalni - hogy, minden valóban forradalmi akció, minden valóban forradalmi agitáció, a "saját háborús táborunk" vereségéhez való hozzájárulás.
Ezért amikor azt mondják nekünk, hogy most fel kell hagyni a kizsákmányolás elleni küzdelemmel, mert ebben a pillanatban nem az a legfontosabb, hanem most más a fő ellenség (például ilyen vagy olyan diktatúra, vagy a faszizmus (10)) mindig tisztán és egyszerűen a proletariátus küzdelmeinek felszámolására törekednek. És ami még rosszabb: mivel a proletariátus háború idején nem képes megvédelmezni a létfenntartásához szükséges alapvető feltételeket sem a saját burzsoáik elleni harc nélkül, a "saját" kormányuk vereségének érdekében folyatatott nyílt tevékenység nélkül - ha a proletariátus nem teszi ezt, akkor nem csak saját legalapvetőbb érdekeinek megvédelmezéséről mond le, hanem osztályként való létezéséről is.
Vagyis a forradalmárok háborúval szembeni álláspontjai teljesen megegyeznek az általános pozíciókkal, vagyis a proletárok érdekeiből erednek, a proletariátus azonnali és történelmi érdekeiből, amelyek elválaszthatatlanok egymástól. A proletariátusnak semmilyen körülmények között sem érdeke, hogy akármit is feláldozzon a külső ellenség elleni háború nevében, annak a nevében, hogy az összes ellenséges fél teljesen egyforma és a háborúval szembeni legjobb álláspont a "sem vereség, sem győzelem". Amikor arról beszélnek nekünk, hogy hagyjuk el magának az életnek az oldalát, és hozzunk áldozatokat a fasizmus, az imperializmus, a külső ellenség, stb. elleni harc nevében, elárulják a proletariátus érdekeit.
Végezetül válaszolunk kell a forradalmárok defetista álláspontja ellen felhozott utolsó ellenvetésre. Nyilvánvaló, hogy az egész ellenforradalom felvállalja a nemzeti vereséget, ha az az ellenséges nemzeti oldal nyereségét jelenti, még ha az a centristák által képviselt sem győzelem sem vereség jelszón alapul is. Azonban ez az álláspont kétségtelenül kizárólag a nemzeti keretek között marad (nem az osztályokon alapul) és a háború számukra nem jelent mást csak nemzeti győzelmeket, és nem a hadsereg forradalmi felszámolását, proletárfelkelést, stb. Továbbá, habár ez az álláspont baloldalinak vagy szélsőbaloldalinak álcázza magát, ugyanazt a militarista és imperialista érvelést alkalmazza, mint a háborút irányító tábornokok: számukra logikus, hogy a forradalmi proletariátus valóban a "nemzet árulója", hogy az "ellenséges országot" támogatja". A valóság az, hogy amikor egyre gyorsabban közeledik a nemzeti hadsereg veresége, egyre több csapat fellázad, egyre gyakoribbak a zendülések és egyre jobban terjed a frontokon a fraternizáció, egyre gyengébb lesz az ellenséges nemzeti hadsereg is. Történelmi példák bizonyítják, hogy a "saját" hadseregünk tisztjei egyetértenek az ellenséges tábor tisztjeivel a proletármozgalom elleni harc kérdésében. És ez teljesen természetes, hiszen az állam forradalmi szétrombolása mindig túlmegy a szigorúan vett nemzeti kereteken, és amikor a proletariátus valóban megtámadja a "saját burzsoáziáját", "saját hadseregét", "saját államát", az egyidejűleg az egész burzsoázia, az összes burzsoá hadsereg, a világ minden állama, vagyis a világtőke elleni támadást is jelenti. Pontosan ezért, az általánossá váló defetista folyamattal szemben, a kapitalizmus egész történelme folyamán az egész világburzsoázia megpróbált összefogni, egyetértések jöttek létre a két oldal között a dezertálások megakadályozására, és a felkelés erősségeinek közös megtámadására. Nyilvánvaló, hogy a két osztály közötti szembeállás kerül az előtérbe.
Összefoglalva eddigi érveinket, a forradalmi defetizmus a legjobb módszer arra, hogy átfordítsuk az imperialista háborút polgárháborúvá, a nemzetek és kapitalista frakciók közötti háborút társadalmi forradalommá.
Továbbá, minél inkább szétesik a "saját" államunk és minél közelebb kerül a veresége, annál könnyebb kapcsolatot teremteni a másik tábor proletárjaival és centralizálni forradalmi akcióikat. Így, amikor az agitáció és a direkt akció a front mindkét oldalán elvezet a hadsereg széteséséhez és forradalmi vereségéhez, a "saját" burzsoáziánk és "saját" államunk elleni harc magasabb szintet ér el és megerősíti a proletariátus forradalmi akcióját.
Természetesen a forradalmi defetizmus gyakran sokkal erősebb az egyik táborban, mint a másikban. Ez általában annak a következménye, hogy az egyik táborban sokkal jelentősebb a hadsereg politikai-katonai meggyengülése, amely maguknak a forradalmi akcióknak és a katonák szervezettségének az eredménye, valamint a proletariátus avantgárd szektorait jellemző elszántságnak. A burzsoázia szempontjából nézve, mindez annak az állításnak a megerősítésére használható fel, hogy a proletárok az ellenséges nemzeti oldalt támogatják. De az erős forradalmi defetizmus az egyik oldalon lehetővé teszi, hogy a forradalmi defetizmus a másik oldalon még elszántabban jelentkezzen és még gyorsabban fejlődjön. Azokat az eszközöket, amelyekkel jó eredményeket értünk el a "mi" oldalunkon, a másikon oldalon is alkalmazni fogják. Tehát, a másik táborban található internacionalistákkal való közös akció még hatékonyabb és még nagyobb mozgosító erejű defetista propagandát tesz lehetővé, maguk a katonák sokkal jobban megértik a "másik oldal" dezertálásra való felhívásait.
Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az imperialista háború forradalmi társadalmi háborúba való fordítását a forradalmi defetizmus általánossá válása teszi lehetővé, a forradalmi defetizmushoz viszont az szükséges, hogy minden táborban agitációt fejtsenek ki és direkt akciókat hajtsanak végre. A proletariátus avantgárd szektorainak fel kell használnia ezeket az agitációkat és direkt akciókat arra, hogy a burzsoázia által ránk kényszerített frontvonalakon keresztül összehangolják a harcot. Annak a tábornak az avantgárd kisebbsége, ahol a forradalmi defetizmus sokkal általánosabb és erőteljesebb, sokkal inkább képes fejleszteni a forradalmi defetizmust a "másik oldalon" is. Következésképpen, az az oldal ahol gyengébb a forradalmi defetizmus, ahol semmi sem korlátozza az elnyomást, a legfontosabb nemzetközi segítséget a "másik oldaltól" kapja, ahol az elvtársaiknak sikerült megvalósítani a forradalmi defetizmust. Mint ahogy azt már említettük, a "másik oldal" elvtársainak legértékesebb segítsége az "ő" hadseregük forradalmi veresége. Minél jobban szétesik az a hadsereg, annál erőteljesebb választ kapnak a felhívásaik, amelyek minden fronton fraternizációra, dezertálásra szólítják fel a proletárokat, valamint arra, hogy szervezzék a harcot, hogy minden burzsoá hadseregben általánossá váljon a defetizmus.
Lényegét tekintve a forradalmi defetizmus mindig általános és soha sem nemzeti. A különböző országokban vagy burzsoá táborokban különböző szinteket érhet el, de ha jelentkezik az egyik országban vagy táborban, akkor elengedhetetlenül át fog terjedni a másikra is. A proletariátus avantgárdja felvállalja a történelmi szükségszerűséget és irányítást azáltal, hogy defetista erőfeszítéseit (propaganda, akció, szabotázs) imperialista háborús felek azon "táborában" fejti ki, ahol kisebb erővel jelentkezik a defetizmus, hogy így mutassa meg a "másik tábor" proletárjainak, hogy a forradalmi defetizmussal semmit sem veszítenek, de egy világot nyernek vele.
Minden nagyobb forradalmi hullám tapasztalata a forradalmi defetizmus jelenségének elkerülhetetlen általánossá válását mutatja (11). Ellentétben azzal amit a centristák győzelem párti vagy semlegességet hirdető jelszavai állítanak, az az ország ahol erős a defetizmus nem csak hogy könnyebben ellenőrizhető és megszállható, hanem hatalmas veszélyt is jelent az ellenséges tábor burzsoáziája számára, amennyiben az folytatni akarja a burzsoá-közi háborút. Az "ellenséges nemzeti hadseregek" mindig megbénulnak, ha szembekerülnek a proletariátus felkelésével - ahogy ezt a párizsi Kommüntől az 1917-es oroszországi proletár forradalomig minden mozgalom tapasztalata mutatja -, egyre erőteljesebbé válik a fraternizáció és ezáltal a "saját" burzsoázia elleni küzdelem. Amikor 1918/19-ben a német burzsoázia figyelmen kívül hagyta ezeket a tényeket és a forradalmi Oroszország elleni imperialista háború folytatása mellett döntött, hamarosan addig elképzelhetetlen erővel fellángoló a forradalmi defetista mozgalommal kellett szembesülnie Németországban is, köszönhetően a "fertőzésnek" és a kommunisták mindkét táborban kifejtett forradalmi defetista tevékenységének. Ennek következtében a proletár felkelés elterjedt Németországban is. Oroszország régi szövetségesei is azonnal háborút indítottak a forradalmi Oroszország ellen azzal az ürüggyel, hogy az "nem veszi figyelembe a korábbi diplomáciai és katonai megegyezéseket". Egy tucat hadsereg próbálta meg felszámolni a proletárfelkelést Oroszországban. Ekkor is minden hadseregben, általánossá vált a forradalmi defetizmus, és a francia, belga és az angol seregekben igen nagy mértéket öltött a munkások és katonák szerveződése, valamint a fraternizáció, a tisztek lelövése, a felkelő tengerészek elfoglalták hajókat és a barakkokat. A háborúban résztvevő összes országban általánossá vált a forradalmi defetizmus, és 1919-ben olyan magasra csapott a világ proletariátusának felkelési hulláma, hogy a legtisztábban látó burzsoák megértették, hogy nem lehet még több katona, még több csapat odavezénylésével küzdeni a felkelés és forradalmi defetizmus ellen, mert azok a csapatok is felbomlanak amikor szembesülnek a lázadó proletariátussal, méghozzá egyre gyorsabban és erőszakosabban. Ezt az igazságot fejezte ki Churchill amikor kijelentette, hogy a felkelést nem lehet hadsereggel megfékezni, ahogy az árvizet sem lehet seprűvel megállítani.
A forradalmi defetizmust soha nem országok vagy nemzetek szintjén kell felfogni, hanem a proletariátus tőkével szembeni általános ellenállásaként. Eddig minden további tisztázás nélkül beszéltünk a "saját" burzsoáziánkról, a "saját" államunkról, stb., de ahogy azt minden olvasónk tudja, csoportunk mindig is ragaszkodott hozzá, hogy az állam és a kapitalizmus globális, az egész világra kiterjed. A forradalmi defetista nézőpontból - miközben a "saját" burzsoáziánk, "saját" államunk ellen küzdünk - semmi közünk sincs ahhoz, hogy milyen nemzetiségű a velünk szembenálló burzsoá vagy kormány - ahogy ezt megpróbálják elhitetni velünk az ellenségeink, mint ahogy pozícióink minden változatlan tartalmát megpróbálják elferdíteni. Soha sem tudjuk elégszer elismételni, hogy a proletariátusnak minden burzsoá, minden kormány ellen kell küzdenie. Itt a közvetlen főnökök, a közvetlen elnyomó erők elleni harchoz való ragaszkodásról van szó, amely ugyanakkor részét képezi annak a küzdelemnek, amelyet a világproletariátus folytat a világburzsoázia ellen. A proletariátus küzdelme nem alapozódhat semmiféle közvetítő eszközre, és pontosan ezért a tőke elleni harc mindig a közvetlen kizsákmányolás és állami elnyomás elleni harc. A közvetlen elnyomás és kizsákmányolás elleni harc magának a globális tőkefelhalmozásnak és a világállamnak az alapjait támadja. Vagyis a proletariátus harcának legfontosabb vonása a tőke elleni direkt akcióinak organikus centralizációja, ami azt jelenti, hogy (ellentétben a tőke harcaival) bármilyen kicsiny területet is érint, pl. csak egyetlen kerületet, egyetlen ipari körzetet, egyetlen várost, mindig tartalmazza a totalitást, és mindig a világproletariátus organikus és általános érdekeit képviseli, függetlenül a résztvevők tudatától.
A burzsoázia és a proletariátus harcának központi meghatározottságai teljességgel ellentétesek. Akármennyire is általánosnak tüntetik fel magukat, a burzsoá frakciók küzdelmei mindig is csak egoista és partikuláris érdekekért folynak, mivel minden értékesülési folyamat elengedhetetlenül más értékesülési folyamatok érdekeit sérti és azokkal ellentétes érdekei vannak (12). Ezért a burzsoá frakciók egységének elképzelése alapvetően egy demokratikus egység képét mutatja, nem egy stabil szövetség, hanem ellentétes érdekek állandóan repedező egysége. Bármilyen szinten is jön létre a burzsoá egység, az mindig is csak időleges szövetséget jelent más rivális frakciókkal szemben. Viszont a proletariátus - még ha valamilyen partikuláris ügyért is küzd - mindig organikus, a tőke egészével szembenálló létét erősíti meg.
Ezért amikor a "saját" államunkról, a "saját" burzsoáziánkról beszélünk nem valamely ország burzsoáziáját vagy államát (13) értjük alatta, hanem egyszerűen a minket közvetlenül kizsákmányoló burzsoáziát azokat, akik nap mint nap elnyomnak minket, a papokat vagy szakszervezeti vezetőket, akikkel nap mint nap szembesülünk és akik háborúba próbálnak hajtani minket. Egyszóval, a világállam minket megragadó polipkarjáról van szó, amelyet nekünk kell lenyesnünk, hogy ezzel billentsük a mi oldalunkra a kapitalista szörny elleni küzdelem erőviszonyainak általános mérlegét.
Ha a kapitalista rend helyreállítása érdekében lecserélik azokat a főnököket, akikkel nap mint nap szembekerültünk, vagy ha a nemzeti kormány külföldi segítséget vesz igénybe az elnyomásunkhoz, a forradalmi defetizmusnak azután az új főnökök, az új közvetlen elnyomók ellen kell irányulnia függetlenül azok nemzetiségétől, ugyanabból az okból kifolyólag és ugyanolyan módon ahogy a régi főnökök és a régi kormány ellen harcoltunk. Ezt az alapvető álláspontot kell képviselni a nemzeti felszabadítás körüli burzsoá és imperialista viták közepette. Időről időre újra megpróbálják a helyi burzsoázia elleni küzdelmet az "imperialista" (14) burzsoázia ellen fordítani, és megpróbálják bevetni az osztályharc ellen a különböző nemzeti frakciók közötti harcot. A legbonyorultabb helyzet akkor áll elő, amikor a helyi burzsoázia, amelyet totálisan elsöpört a "saját" proletariátusa, segítséget kér az "imperialista" frakciótól a lázadó proletariátus elnyomására, miközben a magát anti-imperialistának nevező frakciója a többi frakció elleni fegyveres harcba kezd. Mindkét esetben két tűz közé akarják szorítani a proletariátust - így akarják a társadalmi harcot imperialista háborúba fordítani. De ebben az esetben sem új jelenségről van szó, hanem a proletariátus elleni klasszikus imperialista háborúról, amely mint minden imperialista háború, nemzeti színeket ölt magára (15). Nyilvánvaló, hogy ilyen helyzettel szembesülve a forradalmárok álláspontja egy jottányit sem változik. Éppen ellenkezőleg! A forradalmi defetizmus teljességgel érvényes marad, és a továbbiakban egyaránt alkalmazandó a magukat anti-imperialistának nevező "nemzeti felszabadítók" és a rend helyreállítására törekvő "imperialista hatalom" katonai ereje ellen.
Ezért minden helyzetben a forradalmi defetizmus jelenti az imperialista háború átfordítását a "saját" burzsoáziánk elleni küzdelemmé, más szóval ez jelenti azt a küzdelmet, amelyet a "saját országunkban lévő", a "mi" kizsákmányolásunkat és elnyomásunkat a globális tőke érdekében fenntartó ellenség ellen folytatunk. A tőke elleni harcban a proletariátus ereje pontosan attól függ, hogy mennyire képes alkalmazkodni a különböző burzsoá frakciók elleni küzdelemhez, mennyire képes küzdeni a burzsoázia által ránk kényszerített uralom különféle formái ellen.
Minden burzsoá háborúra a forradalmárok a múltban, jelenben és a jövőben is ugyanazt a választ adják: a forradalmi defetizmust.
Csakúgy mint tegnap ma is:
2. Itt kivételesen érvelés és magyarázat nélkül írtuk le álláspontjainkat. Azoknak, akik szeretnék megismerni például azt, hogy mivel támasztjuk alá ezeket az állításainkat, hogy minden nemzeti felszabadító háború imperialista háború, hogy a béke miért része a háborúnak és miért utasítjuk el a demokratikus oldal megsegítését a diktatórikus vagy fasiszta oldal támadásaival szemben, javasoljuk, hogy olvassa el központi folyóiratunk előző számait, amelyek postafiók-címünkön megrendelhetőek. Különböző kiadványaink tartalmának ismertetésére rendelkezésre állnak összefoglalók is angol, spanyol és francia nyelven.
3. Ebben a "satöbbiben" benne foglaltatik az is, hogy az államok akár saját területüket is készek bombázni, ha ott dezertőrök csoportosulnak (lásd. írásainkat az Irakban folyó osztályharcról); egész városokat és falvakat pusztítanak el, ha azok nem hajlandóak felsorakozni a háború támogatása mögött.
4. Programatikusan mindig sokkal helyesebb valamely ország területén konkretizálódó (világ)proletariátusról beszélni, de ez gyakran - az uralkodó nyelv korlátozottságai miatt - túlságosan nehézkes megfogalmazásokhoz vezet. Ezért rendkívül fontos, hogy a következőkben soha ne veszítsük szem elől, a ránk kényszerített megfogalmazástól függetlenül, hogy mindig valamely régió vagy ország területén megjelenő világproletariátusról beszélünk.
5. Alapjában véve, itt is egy idealista álláspontról van szó, amelyet azok képviselnek, akik szerint nem az azonnali követelések teljesítésért kell harcolni, mivel az reformizmus, hanem inkább a forradalomért kell küzdeni. Mintha a reformisták ki tudnák elégíteni a proletariátus azonnali érdekeit! Mintha lenne más mód is a társadalmi forradalomért folytatott küzdelem megjelenésére és megerősödésére, mint az összes azonnali követelés felvállalásának általánossá válása! Mintha a forradalom maga valami más lenne, mint a proletariátus egyre inmediatistább szükségleteinek összessége!
6. Az oly gyakran emlegetett szavazás, amikor a szociáldemokraták támogatták a hadihiteleket, nem más mint a szociáldemokrácia általános tevékenységének szimbolikus része, amely tevékenység mindig is a proletariátus megtörésére és mészárlásba hajtására irányult. A misztifikáció lényege az, hogy döntő jelentőséget tulajdonítanak a hadihitelek megszavazásának, mintha az valami különleges esemény lett volna, pedig valójában nem volt más, mint a szociáldemokrácia általános tevékenységének parlamenti megfogalmazódása. Valójában a szociáldemokrácia általános tevékenységének lényege már évtizedek óta a proletariátus megszelídítése volt, hogy a proletárokkal elfogadtassák azt, hogy a gazdáik érdekében gyilkolni menjenek és hagyják magukat legyilkolni. Ennek tisztázását követően, hozzá kell még tennünk, hogy mindig is maguk a szociáldemokraták jártak elől a szavazás misztifikációjában, ezért érdekes idézni mivel igazolták ezt az egészet.
7. Lenin: A saját kormány vereségéről az imperialista háborúban. Lenin Összes Művei (LÖM), 26. kötet, pp. 267-271.
8. Csoportunk mindig elítélte, hogy a szociáldemokrácia különbséget tesz politikai és gazdasági harc között, közvetlen és történelmi harc között, amely felosztás mindig átmeneti programok megalkotásához vezet. Ezeknek kétségtelenül van valamiféle általános érvényük, de pontosan a háború és az abból következő nemzeti erőfeszítés és mozgósítás miatt a mi álláspontunk társadalmilag evidensebb és közvetlenül felvállalható. Hiszen háború idején a proletariátus minden gazdasági küzdelme a háborús nemzeti erőfeszítéseket támadja, minden kizsákmányolás elleni azonnali harc egyben állam elleni harc, és proletariátus autonóm forradalmi harca közvetlenül forradalmi harc.
9. Nyilvánvaló, hogy a tőke minden frakciója egyként ellensége a proletariátusnak, azonban ebben az esetben ez az érv az egyedül lehetséges harc megbénítását szolgálja: amely a kizsákmányoló, elnyomó és a háború nemzeti áldozatát ránk kényszerítő burzsoázia és állam elleni konkrét harc. Továbbá, ez az egyetlen lehetséges mód a proletariátus számára, hogy tovább fejlessze erejét és ugyanakkor harcoljon az ellenséges tábor burzsoáziája, és általában a tőke ellen, amely harc - ahogy azt azonnal láthatjuk - a "saját hadseregük" forradalmi vereségeként és a felkelés általánossá válásaként jelenik meg.
10. Az ellenforradalom állandóan a fasizmus mumusával ijesztget, azt állítván, hogy a '20-as évek óta az emberek százmillióit gyilkolták meg miatta (köztük az úgynevezett "második világháború" 60 millió áldozatát is). Ne feledkezzünk el arról sem, hogy Spanyolországban 1936-37-ben a (köztársasági) államnak a fasizmus rémével sikerült lefegyvereznie és felszámolnia a proletariátust. A spanyolországi forradalom volt az utolsó forradalmi akadály a világtőke számára szükséges háborúval szemben, és ezt a háborút végül sikerült is megkezdeniük.
11. És fordítva. Amikor egyáltalán nem jelentkezik a forradalmi defetizmus és proletariátus aláveti magát a nemzetnek, a népfrontnak, a fasizmus-antifasizmusnak - mint a második világháború esetében - az imperialista nacionalizmus virágzik minden fronton és táborban és totálissá válik a mészárlás.
12. A burzsoá társadalmi formációk történetében nem a jenki imperialisták állama az első amely a világtőke érdekeit próbálta meg megtestesíteni. A kapitalizmus megjelenése óta különböző burzsoá erők és szövetségesek (legyen az a Vatikán, a Kelet-Indiai társaságok vagy a brit birodalom hajóhada) egyetlen egységes és szilárd hatalom létrehozására törekedtek. Azonban ez az egység mindig szétesik, megcáfolva a globális monopólium és az ultra-imperialista teóriákat védelmező burzsoá ideológusokat (akik leginkább a szociáldemokrácia soraiból kerülnek ki).
13. Sőt, ahogy azt egyéb szövegeinkben már kifejtettük, a nemzetek és a burzsoázia állammá szerveződése semmiképpen sem fedik egymást.
14. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a helyi burzsoá frakció éppen ugyanannyira imperialista.
15. Szeretnénk tisztázni azt, hogy ellentétben azokkal a mesékkel, amelyeket a burzsoázia "baloldala" terjeszt a "nemzeti felszabadításról", az ilyen kapitalista háborúk nem csak a "gyarmati", a "szegény" vagy az "elmaradott" országokat érintik, hanem az egész világon előfordulnak, beleértve a jó öreg Európát is, ahol, ameddig a kapitalizmus fennáll mindig is voltak és lesznek "nemzeti háborúk". Az ilyen háborúk nem a tőke történelméhez, bizonyos időszakaihoz tartoznak, hanem a tőke fejlődésének eredményei, és addig léteznek, amíg ez a rendszer el nem pusztul.
|
|
Mindig arról győzködnek bennünket,
hogy...
BÉKE... kell a Balkánon,
... és közben a BÉKÉT készítik elő nekünk... a temetők békéjét! A BALKÁNI HÁBORÚ HÁBORÚ A PROLETARIÁTUS ELLEN! |
A békéről beszélnek - és háborúba hajtanak minket!
A háború ugyanis nem valamiféle gonosz véletlen, nem fatális tévedés. Éppen ellenkezőleg. A kapitalizmus lényege, működésének egyik alapja éppen a különféle résztőkék egymás ellen vívott állandó gazdasági háborúja: "mindenki harca mindenki ellen". A tőke lényegéből fakadóan imperialista: lételeme a hódítás, az újabb piacok megszerzése. Szükségszerű a háborús gócok kialakulása. És a tőkés frakciók harcában mindig a proletárok húzzák a rövidebbet. A háború mindennapjainkaban is folyik: amikor munkára kényszerítenek bennünket, amikor egyre nehezebb puszta létünk fenntartása... Időnként azonban a kapitalista "béke" háborúját a nyílt háború váltja fel.
A háború mindig a proletariátus érdekei ellen folyik!
Mit is jelent ez a mindennapokban?
- halál a frontokon és a lövészárkokban...
- halál a hadifogoly-táborokban...
- halál a menekülttáborokban, az úttalan
utakon, a jeltelen tömegsírok szélén...
- halál otthon, a lebombázott házak romjai
alatt...
- sorozások, mozgosítások... hogy rákényszerítsenek
minket egymás lemészárlására, proletártestvéreink legyilkolására a tőke
érdekében...
- a munkakényszer bevezetése, a munka militarizálása,
intenzitásának fokozása...
- éhínség, nyomor, árdrágulás, áruhiány...
Ez a valóság, amely tisztán megmutatja, hogy a háború a proletariátus, annak érdekei és harcai ellen folyik. A jelenlegi háború csak egy újabb epizód azon támadások sorában, amelyeket az egész világot behálózó kapitalista Állam a proletariátus ellen intéz. Ez az x-edik háború sem más, mint a kizsákmányolás kapitalista világának legtisztább terméke.
A jugoszláviai háború egy újabb lépés a még általánosabb háború felé, mivel "elfogadtatja" (terrorista módszerekkel és állandó zsarolással) azt a tényt, hogy a háború "természetes" megoldása a társadalmi válságoknak. A proletárok többsége ma még passzívan szemléli a tévéképernyőn a mészárlásokat. Mivel a válság "természetes", a munkanélküliség, a nyomor és mindenféle áldozathozatal is "természetessé" válik. Már nem lázadsz, és kezded elfogadni, hogy feláldozd magad. Így aztán hamarosan a frontra induló vonaton találod magad!
Ez nem meglepő, hiszen ma a proletariátus többsége, különösen Európában, a hazafiság és olyan egyéb burzsoá ideológiák foglya, mint például a pacifizmus, az antiimperializmus vagy az antifasizmus (melyek mind a demokráciának, a tőke társadalmi rendjének védelmezői). A nemzetközi proletariátus ma még nem képes saját kommunista programjával megerősíteni forradalmi lényegét - felismerni saját céljait és eszközeit.
Amíg csak passzív fogyasztói és nézői vagyunk saját nyomorúságos életünknek, amíg "hasznos idióták" maradunk, addig minden megtörténhet velünk. A mai jó állampolgárok holnap valamilyen idétlen okból gyilkolászni kezdik egymást. Szomszéd a szomszéd ellen, munkatárs a munkatárs ellen, proletár a proletár ellen...
A "normálissá" váló háborús helyzet, az állandósuló fenyegetés terrorizálja, megfélemlíti nemcsak a háborúban konkrétan részt vevő - és a környező - országok, hanem az egész világ proletárjait. És a kapitalizmus - miközben háborúkat robbant ki - a békéről, az emberiességről beszél. De a humanitárius kampányok, a segélyakciók stb. - amellett, hogy rengeteg eladhatatlan árunak teremtenek piacot - a zsarolás eszközei, amelyek segítségével a proletariátus feletti ellenőrzést akarják megerősíteni.
Az UCK (Koszovói Felszabadítási Hadsereg) éppen úgy a burzsoázia államának része, mint az összes többi szembenálló frakció. Bizonyítja ezt nacionalizmusuk, kényszersorozott hadseregük, amely épp úgy terrorizálja a proletárokat, mint a szerb rendőrség, koncentrációs táboraik (amelyeket ők "menekülttáboroknak" hívnak), amelyekben az UCK-terrorlegények összegyűjtik a még hadrafogható proletárokat, és a frontra, a halálba küldik őket.
Mi, kommunisták szemben állunk minden oldallal, a szerbek és az albánok, a NATO és az egész Nemzetközi Közösség ellen, minden állam és minden burzsoá frakció ellen vagyunk. Nekünk nincs hazánk! Hazafinak lenni annyi, mint gyilkosnak lenni!
Magyarország frontországgá változott.
Számíthatunk:
- a háború kiterjedésére - hiszen már ma
is folyik a tartalékosok mozgósítása, a polgári védelem felkészítése stb.
-a háborús helyzet állandósulására
- a nacionalista uszítás fokozódására, az
irredentizmus terjedésére (ma a Vajdaság, holnap Erdély, Szlovákia, Kárpátalja...)
- áremelésekre, megszorító intézkedésekre,
a háborúra való hivatkozással
- a proletárok fölötti ellenőrzés szigorodására,
a hivatalos (rendőrség, szekusok stb.) és nemhivatalos (fasiszta bandák)
állami terror fokozódására...
HARC A HÁBORÚ ELLEN = HARC A KAPITALIZMUS ELLEN!!!
Nem vagyunk erőtlenek: a proletariátus története során számtalanszor szembenézett már hasonló problémákkal. Vissza kell vennünk osztályunk elködösített emlékezetét, fel kell használnunk harcainkban, és megelőzni azt, hogy a régi hibákat újra és újra elkövessük, és birkaként vonuljunk a kapitalista mészárszékre! Tudjuk, hogy harcunk valóságos célokat tartalmaz, és magából az életből ered. El kell pusztítanunk a nem-életet, a nyomort, a kizsákmányolást!
Csakis saját erőnkre támaszkodhatunk ebben a harcban, a proletariátus erejére. Mi mindenekelőtt azt a burzsoá frakciót támadjuk, amelyikkel közvetlenül szembesülünk, "saját burzsoáziánk" ellen küzdünk. Az internacionalizmus nem azt jelenti, hogy "minden proletárért teszünk valamit", hanem azt, hogy azonosak az érdekeink, és így ugyanannak a küzdelemnek részei vagyunk, mint a Szerbiában, Koszovóban, vagy a világ bármely részén élő proletárok. A forradalmi defetizmus harc a "saját burzsoáziánk" ellen - a teljes burzsoá rend ellen!
Proletártestvér! Ne hagyd, hogy a tőke átverjen! Szervezkedj a kapitalizmus ellen! Szabotáld a termelést! Dezertálj a hadseregből! Fordítsd fegyvered a valódi ellenség ellen!
Olvasd, terjeszd, vitasd meg társaiddal ezt a röpcédulát!
Ellentétben a tömeggel, ők ellenállnak annak, hogy folyamatosan és gondolkodás nélkül dicsőítsék a katonai erőket. És abban helyzetben találják magukat, hogy semmiféle elképzelésük sincs arról, mire számíthatnak és hogyan lennének képesek hatékonyan szembeszállni ezzel az intervencióval.
A legutóbbi háború-ellenes demonstrációkon szerephez jutó elképzelések két részre oszthatóak: egyrészt a pacifizmusra, másrészt a klasszikus trockista és maoista baloldal elképzeléseinek újrafogalmazására. Mindegyik megközelítésnek van némi rálátása a most folyó mészárlás körülményeire (röplapunkat akkor írtuk, amikor Jugoszláviát és Irakot egy időben bombázták). A pacifisták felismerik, hogy mindkét oldal akciói a helyzet polarizálását szolgálják. A leninista baloldaliak felismerik, hogy mindkét oldalt a piaci erők és a kapitalizmus megőrzésének szükségessége motiválja. Ugyanakkor mindkét álláspontnak vannak teljesen röhejes jellemzői is. A pacifista ideológia véleménye szerint a kormány, a hatalmasok vagy "mi" egyszer csak ráébredünk az elkövetett "hibákra" és ezzel megváltozik a háború menete. Az összes leninista csoport egy bizonyos nemzetben keresi az "elnyomottat", és természetesen figyelmen kívül hagyja, hogy az összes nacionalista gengszernek nyilvánvaóan közös érdekei vannak a többi hozzájuk hasonlóval. A különböző árnyalatú "szocialisták" abszurd módon "imperializmusról" beszélnek, amikor a kapitalizmus már uralma alá hajtotta az egész világot, és a NATO beavatkozása mindenképpen a jugoszláviai/szerbiai véres nacionalizmus megerősödését szolgálja.
Azonban az egyik oldal sem beszél arról, hogy ez a háború a normális mindennapi élet belső természetéből következik. Amit naívul békének hívnak - munka, bevásárlás és tv - az az állam és a háborús gépezet egészséges működése. A lakásépítések, az ipari parkok és bevásárlóutcák mind a hadiipari komplexum teremtői és teremtményei. Nem csak hogy a katonai termelés tartja fenn a gazdaságot, hanem minden diktatórikus intézmény, a McDonaldstól a Microsofton keresztük a hadügyminisztériumig egymást erősíti. A mai háborúkat - abszolút helyesen - "rendőri akcióknak" nevezik. Az amerikai hadsereg azért avatkozik be szerte a világon, hogy ugyanazt a rothadt rendszert tartsa fenn, amit a zsaruk helyi szinten védelmeznek. A NATO célja nem egyszerűen a Koszovó feletti uralom, hanem az ország fejlődési irányának ellenőrzése - a kizsákmányolás biztosítása és a béke fenntarása. Akárcsak Szomáliában, Koszovóban is az engedetlen kisemmizettek problémájára adott "humanitárius megoldás" kikényszerítésére kezdődött a háború. És ez a humanitárius megoldás maga a kapitalizmus rendje. A NATO-hoz hasonlóan a világ "humanitárius" szervezetei is sokféle bizonyítékát adták annak, hogy a világ kapitalistáinak eszközeiként szolgálnak. Néhány civil szervezet egyszerűen csak a nyugati titkosszolgálatok előretolt állása, ám az alapvető probléma velük inkább az, hogy működésük lényege függő helyzetbe hozni a kisemmizetteket, akiket így a fejlődés rendjének elfogadására idomíthatnak. Így, míg a "civil szervezetek" szociális munkásokként funkcionálnak ("könnyű rendőrök"), addig a NATO-katonák a kemény zsaruk. A NATO, a civil szervezetek és az ENSZ által diktált béke megvalósítása elsősorban azt szolgálja, hogy a proletárokat függő helyzetben tarthassák. A különböző nemzetek és szervezetek között a megvalósítás módszereiről folytatott vita csupán annak a jele, hogy harc folyik közöttük a torta felosztásáért. Ez a folyamat teljes egészében megfigyelhető Észak-Irak területén ("Kurdisztán"), a Szaddam Husszein elleni lázadást követően az ENSZ által felállított menekülttáborokban. Ezekben a táborokban a proletároknak az élelemért cserébe át kellett adniuk a fegyvereiket - miközben az élelmiszerhiányt az Irak elleni ENSZ-embargó okozta. A táborok a lázongó proletárok leverésének az eszközei voltak; azok ellen használták fel őket, akik Amerika állítólagos ellensége, Szaddam Husszein ellen harcoltak. Az igazság azonban az, hogy az amerikai csapatok keményen dolgoztak Szaddam Husszein hatalmon maradásának érdekében; 50 ezer iraki dezertőrt gyilkoltak le ebbéli igyekezetükben. (Nagyon is valószínű, hogy miután elül a por Koszovó felett, feltárul majd előttünk, hogy mindkét oldalon hasonló lázadásokra került sor. Azonban természetesen az aktuális helyzetet nehéz átlátni.) Mindenesetre háború és béke jelenlegi rendje közvetlenül szemben áll a proletáriátussal, lázadásainkkal, azzal, hogy nem vagyunk hajlandóak elfogadni a pénz, a munka és a bürokrácia diktatúráját.
A "Felszabadulás" apropóján rendezett gyomorforgató ünnepségsorozat is a fenti stratégiát követte. A demokráciának ezeket az öndicsőítő kampányait egyenesen az elszigetelt egyéneknek címezik - a jelenlegi társadalom alapvető elemeinek -, hogy az Állam védelmében összegyűjtsék, közös nevezőre hozzák őket. Habár manapság a gigantikus médiaparádék, a stadionok lézer- és zajkavalkádjai, az utcákon lüktető fényreklámok váltották fel a tegnapi, fáklyás-lándzsás, kardcsörtető náci tömegparádékat, a Nürnbergi felvonulásokat, a fegyelmezett sorokba rendezett ezrek menetelését... mindezek az események nagyon is összetartoznak, és ugyanazt a célt szolgálják: a tőke fiktív közösségének érdekei alá való irracionális, kollektív alávetettség megteremtését. Hiszen nem jelentette-e ki Hitler megalomániás önhittségében, akár csak a "mi" mai közgazdászaink és szakértőink, hogy - legalábbis "ezer évre" - megszüntette az osztályok létét? A tömegek és az irracionális érzések manipulálásában az antifasizmus legalább annyira otthon van, mint a fasizmus. A nagyszabású kollektív misék során a burzsoázia programja nyíltan mutatkozik meg: a piac acélkemény logikája, amely a kapitalista termelési módon kívül kizár minden más elképzelést az emberiség jövőjéről. Ahhoz, hogy elérhessék az elszigetelt egyén hozzákapcsolódását a Nemzethez, az Állampolgárok Közösségéhez, az szükséges, hogy alaposan elrejtsék azt az állandó háborút, amely az összes javak tulajdonosai és a puszta munkaerejükön kívül semmi mással nem rendelkezők között folyik. Így száműznek minden kritikát és a hivatalos történetírás bármely megkérdőjelezését "revizionizmusnak" kiáltják ki (2). Itt láthatjuk, hogy a fasizmus és antifasizmus mítoszának fő funkciója az állampolgárok felsorakoztatása az Állammal való fraternizációban. Szelepként kell szolgálniuk, és mindenkit biztosítaniuk kell jövöjükről, mindenekelőtt háborús jövőjükről, amelyet a tőke számukra előkészít.
Az 1939-től 1945-ig az egész világot vérbefojtó és lángba borító háború (és egyben minden háború) oka eltűnik a fenti tökéletes harmónia álcája mögött. Az a nagyszabású médiakampány, amely a "koncentrációs táborok szörnyűségeitől", a "nácik kegyetlenségeitől", a "háború túlkapásaitól", stb. hangos, még jobban elkendőzi a háborúk okait. Az egyik oldalon a "jófiúk", a másikon a "rosszak". Az "antifasiszták" (3) fasiszta vetélytársaik borzalmas tetteinek emlegetésével próbálják rejtegetni saját mészárlásaikat. A fasizmus és antifasizmus közti burzsoá polarizáció ugyanazon érem két oldala: mindkettő igyekszik megszervezni a proletárok besorozását az ellenséges táborok valamelyikébe, így előkészítve a társadalmi antagonizmusok új "végső megoldását": a HÁBORÚT!
Az antifasiszták és a fasiszták harcának során persze nem kizárólag az egyik tábor követett el "borzalmas" és "barbár" tetteket. A két egymással versengő oldal örjöngve kutatott a profitszerzés új lehetőségei után; a soha nem látott mértékű pusztítás és a mészárlás mindkét oldal esetében csupán válasz volt a tőke által rájuk kényszerített szükségszerűségekre. Az emberiség előtörténetének ezekben pillanataiban ily módon kristályosodik ki a demokrácia, a tőkés társadalom legmagasabb szintű kifejeződésének totalitárius uralma: ez hozza létre a koncentrációs táborokat, nukleáris fegyvereket, csatatereket, szőnyegbombázásokat - a háborúkat. Az osztálytársadalom ilyen körülmények között teremti meg az emberi faj eddig példátlan mértékű totális tagadását. A későbbiekben látni fogjuk, hogy az 1939-1945 között tomboló háború során a briteknek, amerikaiaknak, az oroszoknak - egyszóval a "szövetségeseknek", az antifasiszta burzsoáknak egyáltalán nem volt mit irigyelniük a fasisztáktól az előre megtervezett gyilkolási kapacitás terén.
Először is: a burzsoázia úgy valósítja meg osztálycéljait, és úgy hozza létre a kapitalista társadalmi rend szubjektív kifejeződéseit, hogy háborúban próbálja meg megsemmisíteni közvetlen ellenségét: elpusztítja annak infrastruktúráját, készleteit, utánpótlását; megsemmisíti és demoralizálja csapatait és dolgozó lakosságát, amelynek léte elengedhetetlen a termelés frontján.
Másodszor: a burzsoázia levonta az előző háborúk és forradalmak tanulságait; az 1917-es Oroszország szellemének rémítő alakja sejlett fel minden burzsoá frakció szemei előtt. Miközben a forradalmárok abban reménykedtek, hogy a háború katasztrófájából feltámad az osztály, addig a tőke összes katonai és civil stratégája tisztában volt vele, hogy elsősorban a tőke kaotikus városaiban fenyegető proletárlázadások fenyegetik őket, kiváltképp Olaszországban és Németországban, ahol a hadsereg immár felbomlóban volt (akárcsak a "győztes" oldalon álló Oroszországban).
Végül, habár bizonyos burzsoá frakciók mindig is tisztában voltak avval, hogy rendszerüknek szüksége van az imperialista háborúra - és különösen a proletariátus széles rétegeinek elpusztítására - a felhalmozás újabb sikeres ciklusainak beindításához, a burzsoázia nem képes tudatosan megváltoztatni a történelem menetét. A burzsoázia ellentétben azzal, amit önmagáról képzel - nem kovácsa a történelemnek; mindig szükségszerűen a tőke bábjaként, a termelési viszonyok szükségleteinek megfelelően cselekszik - és ez határozza meg relatív tudatát, amit történelemformáló erőnek hisz.
Összefoglalva, a burzsoázia, mint osztály nem azt teszi, amit akar, hanem azt, amire a társadalmi rendszer történelmileg kötelezi. Persze látnunk kell, hogy az uralkodó osztály bizonyos frakciói tudatosan és elszántan cselekszenek társadalmi rendszerük fenntartása érdekében, és soha sem feledkeznek meg arról, hogy közvetlen ellenségükön (az imperialista háborúban a másik oldalon állókon) túl ott leselkedik rájuk történelmi ellenségük (a proletariátus). Ezek a frakciók semmiféle machiavellista előkészületet sem sajnálnak történelmi ellenségük lemészárlásának érdekében.
"Az intenzív bombázások képesek lennének az ellenség morálját megtörni, feltéve ha a támadások az 58, több, mint százezer lakost számláló német város munkásnegyedeire irányulnának [a mi kiemelésünk]. 1942 márciusa és 1943 közepe között lehetséges lenne Németország teljes lakosságának egyharmadát hajléktalanná tenni."
(Lindemann professzor szakvéleménye a Bombázóparancsnokság 1942 március 30-i kérdésére)
A burzsoáziának megvan az az előnye, hogy ha maguk között vannak, mindig nagyon tisztán ki tudják fejezni céljaikat. De azonnal egészen más nyelvet kezdenek beszélni, amikor a "szabad világ" lakosságát akarják megerősíteni abban a hitében, hogy az antifasiszta tábor humanitárius módon szervezi a háborút. Nyilvánvalóan arról volt szó, hogy az ellenséges tábort "barbárnak" és kegyetlennek állították be. De a misztifikáció önmagát gerjeszti: szükséges volt megerősíteni a burzsoázia háborús projektjének alávetett tömegek körében, hogy:
"... a Bombázóparancsnokság katonai-stratégiai támadásai kizárólag katonai célokat sújtanak, és minden olyan híresztelés, hogy a munkásnegyedeket vagy a lakókörzeteket támadnánk, egyszerűen abszurd; elutasítjuk ezeket a vádaskodásokat, amelyek sértik az életüket az ország érdekében feláldozó pilóták becsületét..."
A rettenetes valóság álcázására szolgáló minden hazugság ellenére, semmi sem tudta megakadályozni a burzsoáziát abban, hogy - a rá jellemző cinizmussal - még pontosabban meghatározza mi is a célja ezeknek a bombázásoknak: a módszeres vérontás.
"... nyilvánvaló, hogy a célpontok a beépített területek, és nem mondjuk a kikötők vagy a repülőgépgyárak... Ezt világosan le kell szögeznünk, ha eddig még nem volt elég érthető."
(Sir Charles Portal, a légierő parancsnokának jelentése, 1942 február 14.)
A különböző bombázási stratégiák bevezetése után három évvel a terror precizitásának mértéke nagyon hatékony szintre emelkedett. Ekkor már száznál is több négymotoros bombázó vett részt egyetlen város több hullámban történő bombázásában. Ennek első, rendkívül véres illusztációja Wuppertal bombázása volt 1943 májusában. A katonai objektumok az Elderfeld kerületben koncentrálódtak, azonban ezt a kerületet a bombázók szisztematikusan elkerülték, és Barment támadták, ahol a város munkásainak lakónegyedei álltak.
De az antifasiszta oldal - akárcsak fasiszta versenytársaik - a borzalom megszervezésében önmagát is képes volt felülmúlni. A tőke, melynek testét rákként emészti a devalorizáció, csak önnön pusztító erejének növelésében találhat időleges enyhülést. Ez a haldokló rendszer az egymást követő háborúk során éri el termelési rendszerének leghatékonyabb átalakítását és forradalmasítását, így biztosítva a maga számára az értékesülés újabb fázisának megteremtését. A termelési eszközök egyszerű és tiszta fizikai elpusztítása a legutolsó helyet foglalja el a kereskedelmi háborúk céljai között, és a különböző versenytársak egyre inkább kerülik ezt a fajta pusztítást, mivel a nyilvánvaló háborús nyereségek nem csak a termelőerők fejlesztésének területén rejlenek, hanem a hadigazdaság kiterjesztésében is. Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy ez volt az az időszak, amikor új találmányok, új technológiák, új elképzelések születtek. Ma is, mint mindig a gyilkolás az a terület, ahol a tudósok - Mammon fehérköpenyes papjai - a leglátványosabb eredményekre képesek. Miközben a fasiszta oldal türelmesen tökéletesítgette a V1 rakétát, addig Hamburg 1943 júliusi bombázásakor az antifasiszta légierő bevezette a tűzvihar korszakát (fire-storm). Egyetlenegy bombázás során a gyújtóbombák átfogó alkalmazásával több mint 50 ezer embert sikerült legyilkolniuk, miközben 40 ezren megsebesültek. A városközpontot teljesen elpusztították, és három éjszaka alatt az áldozatok száma Hamburgban elérte a brit oldal teljes addigi háborús emberveszteségét - persze ezeket az iszonytató adatokat - a lemészárolt életeket - nem lehet, nem akarjuk méricskélni. Ezután Kassel következett, ahol 1943 októberében tízezer civil vált füstté és hamuvá az örjöngő tűzvészben. A tűzvihar testesítette meg a tőke azon képességét, hogy soha nem látott mértékben kifinomítsa és racionalizálja a gyilkolást:
"... a hirtelen összekapcsolódó számtalan tűzfészek olyan nagy mértékben felforrósította a fölöttük lévő levegőréteget, hogy az igen hevesen felemelkedett, amely viszont a környező friss levegő minden irányból való gyors beszippantását okozta a lángokban álló terület központja felé. Ez a rendkívül erős szívóerő sokkal nagyobb erejű légmozgást idézett elő, mint amire bármiféle természetes szél képes. A meteorológiában 20-30 fok eltérés szokott előfordulni. Ebben a tűzviharban 600-800, időnként 1000 fok különbség keletkezett. Ez magyarázatot ad a tűzvihar kolosszális erejű szeleire... Nem létezik olyan polgárivédelmi intézkedés, amely képes lenne megfékezni a tűzvihart, ha már az egyszer kialakult. Ezek egyértelműen az ember [sic, mi inkább azt mondanánk a tőke] teremtette szörnyek, amelyeket az ember nem képes megfékezni."
(A hamburgi rendőrkapitány jelentése, 1943 július)
Ennek a példátlan mészárlásnak csak egy kimenetele lehetett, ahogy ezt fel is tárták azokban a betonbunkerekben, ahol az emberek összezsúfolódtak, rettegő állatokként, abban a reményben, hogy megúszhatják a robbanásokat és lángokat. Ezek a bunkerek hamarosan hatalmas katlanokká változtak, amelyekben a férfiak, nők, gyerekek megfulladtak az oxigénhiány következtében, vagy szó szoros értelemben megfőttek, mint egy-egy darab hús a kuktafazékban.
"Amikor a mentőcsapatok néhány hét elmúltával végre eljutottak a bunkerekhez és a hermetikusan lezárt házakhoz, azt kellett tapasztalniuk, hogy belül olyan hatalmas hőség keletkezett, hogy semmi sem maradt a lakókból: az egyik bunkerban csak egy finom szürke porréteget találtak, csak találgatni tudták az áldozatok számát, KB. 250-300 lehettek. [...] Az abnormálisan magas hőmérsékletre utaltak a megolvadt fémek alaktalan tócsái is, amelyekké az edények, serpenyők és eegyébháztartási eszközök váltak." (4)
A civil lakosság körében véghezvitt pusztítás mértékével szembesülve, kérdések merültek fel az emberekben. Lehetetlen ennyi bombát ledobni anélkül, hogy ne okozzanak ilyen borzasztó pusztítást a civil lakosság köreiben. Azonban az antifasiszta brit kormány a szokásos önbizalommal és arroganciával válaszolt:
"... nem volt utasítás lakóházak elpusztítására... a Bombázóparancsnokság mindig katonai célpontokat támad"
(Sir Archibald Sinclair, a légierőért felelős miniszter, 1943, március 31)
A hazugságok világa olyan rendszert épített ki, amelyben csak egyféle gondolat engedélyezett, és amelyben a tőke hasznos idiótái - az állampolgárok - továbbra is beveszik az uralkodó szövegeket, hogy nap-mint-nap maguk is ugyanazt reprodukálják. Az iszonyatos bombázókötelékek, amelyek a jövő jó üzleteinek ígéretét hordozták, újra és újra felszálltak, hogy végrehajtsák az előre eltervezett mészárlást, és újra és újra visszatértek. 1944 folyamán olyan tökéletességig fejlesztették technikájukat, hogy a lakott területek egyetlen négyzetmétere sem maradhatott ki, bárhova pontosan le tudták dobni gyújtóbombáikat. A Königsberg (augusztus vége), Darmstadt (szeptember), Braunschweig (október), Heilbronn (december), Bremerhaven, stb. elleni támadások áldozatok tízezreit követelték. Az ideológiai alapú félreinformálás uralma totális maradt, és mindennap bombázók százai szálltak fel és bombák ezreit szórták Németországra. És az átlagember számára ez teljesen megfelelő válasznak tűnt az ellenséges tábor által elkövetett szörnyűségekre.
Miközben a közvélemény a front mindkét oldalán bevette az ostobaságokat, amelyeket burzsoáik kifőztek számukra, mások mindent megtettek, hogy eltűntessék a megtervezett mészárlás nyomait. Teljesen tudatosan találták ki és szervezték meg az eseményeket. Ugyanakkor Eaker amerikai tábornok a következő nyilatkozatot tette:
"Soha sem szabad megengednünk, hogy napvilágra kerüljön, hogy ennek a háborúnak a története során stratégiai okokból a polgári lakosságot bombáztuk."
15 nappal a fenti nyilatkozat előtt az amerikai bombatámadás 25 ezer ember életét követelte Berlinben; ezt még ennek az angyalbőrbe bújt sakálnak is figyelembe kellett vennie. Mindez óhatatlanul az Öböl-háború (5) cinizmusára és hazugságaira emlékeztet minket, feltárja milyen régi és stabil hagyományokkal rendelkezik az amerikai hadsereg - és persze a burzsoázia minden jelenlegi, múltbeli és jövőbeli hadserege. Ezeknek a hazugságoknak nincs más célja, mint annak a hatalmas erőfeszítésnek az elleplezése, amelyet a kapitalista társadalom a pusztítás és a terror arzenáljának tökéletesítése terén tesz. A háború számukra gigászi laboratórium, ahol a valóságban próbálhatják ki a legújabb technológiákat. De a háború mindenekelőtt a profitszerzésre nyújt beláthatatlan lehetőségeket.
Ha a fasiszta tábor profitált abból, hogy a koncentrációs táborokba zárt rabszolgák felhasználása jelentős mennyiségű tudományos felfedezést tett lehetővé - így például a V1 és V2 rakétákat - akkor mit mondhatnánk közvetlen vetélytársaikról? Szisztematikusan fejlesztették az egyre nagyobb, egyre erőteljesebb és egyre pusztítóbb bombákat. Így, szembesülve a hagyományos bombák alacsony hatásfokával, amelyek ritkán találták el a céljukat, kifejlesztették a páncélon áthatoló bombákat, hogy a lehető legtöbb proletárt tudják lemészárolni. Tudták, hogy a bombázások alatt az emberek pincékben és földalatti óvóhelyeken húzódnak meg, ám a klasszikus bombák robbanása általában csak az épületek felsőbb részeit volt képes lerombolni. Ezért a burzsoázia minden zsenialitását annak a szolgálatába állította, hogy azokat is a bombák martalékává tegye, akik nem hagyták magukat olyan könnyen lemészárolni. Következésképpen a tudósok hada - akiknek soha sincs ellenére egy kis piszkos trükk - feltalált egy olyan fegyvert, amely képes megtalálni az embereket a rejtekhelyeiken is. Logikus, hogy a bombának a legmélyebb patkánylyukakban kell robbannia. Ezért az első ütésre a bomba nem robban. Keresztülmegy a tetőn, átjut az emeletek padlózatán, és csak akkor robban, amikor elérte igazi célját: a betonnal megerősített pincéket és óvóhelyeket.
Drezdában nem volt semmiféle stratégiailag jelentős ipar, sem fontosabb katonai támaszpont. Éppen ezért emberek százezrei kerestek menedéket ebben a városban, akik a bombázások és a közeledő szovjet hadsereg - a mészárosok másik vidám hada - elől futottak. Elvakította őket a szövetségesek propagandája, elhitték, hogy Drezdát soha nem fogják bombázni. Menekültek zsúfolódtak össze a város számos kórházában, megszállták az iskolákat, vasútállomásokat, stb. Ezeket a tényeket a brit kormány sem hagyhatta figyelmen kívül, sőt, még a Bombázóparancsnokság néhány vezetője is komolyan kételkedett abban, hogy egy ilyen célpont elleni támadást katonai szempontból igazolni lehet. Valóban, még a pilótákkal is nehéz volt elhitetni, hogy bármiféle katonai célja lehetne az egész háború legnagyobb mészárlásának néhány héttel a háború vége előtt, amikor a német csapatok minden fronton visszavonulóban és felbomlóban voltak. Az indoklás azonban igen szűkszavú volt: Drezda elsődleges fontosságú célpont; hiszen ekkor folyt a jaltai konferencia, és az angol-amerikai cél az volt, hogy a bombázások segítségével fölénybe kerülhessenek a váratlan gyorsasággal előrenyomuló orosz csapatokkal szemben.
A város bombázására 1945 február 13-án és 14-én került sor. A burzsoázia tisztában volt azzal, hogy közel másfél millió ember van Drezdában, akiknek nagy része Sziléziából menekült a városba; és rengeteg ott a sebesült, a hadifogoly és a munkaszolgálatos... Soha addig nem dobtak le ennyi bombát két éjszaka alatt: 3000 tonna, 650 000 darab gyújtóbomba hullott a városra. Az egész háború történetének legnagyobb tűzviharát hozták létre. 200-300 km/óra sebességű tűzorkánok emésztették a várost. Drezda 8 napig égett, a tűz iszonyú fénye még 300 kilométer távolságból is látható volt. A város néhány része olyan erővel izzott, hogy az óvóhelyeket csak több hét elteltével lehetett megközelíteni. A gyilkos bombák teljes arzenálját felsorakoztatták: foszfor, napalm... A fáklyaként lángoló emberek az Elbába vetették magukat, ahol testük tovább égett. A város központjából özönlő csillapíthatatlan tűz elérte a folyót és tovább pusztított. Lefejezett testek - a "közmunkások" - elsősorban persze a tűzoltók - ellen bevetett repeszbombák áldozatai - hevertek az utcákon. A 35 ezer lakóépület közül mindössze hétezer maradt állva. Az egész városközpont, 18 négyzetkilométeres területen teljesen eltűnt. A legtöbb kórházat elpusztították, miközben a vasutak majdnem teljen érintetlenek maradtak, és se a katonai repülőteret, se a város körüli gyárakat nem érte támadás.
Az akciót módszeresen hajtották végre: akik kitervelték még a szél irányát és erejét is számításba vették, hogy a tűz szörnyű sebességgel tudjon kifejlődni. 1945 február 13-a és 14-e éjjelén ezernél is több brit bombázó szállt fel, hogy halált szórjon a városra. Másnap 450 amerikai "Repülő Erőd" váltotta fel őket, amelyek 771 tonna - nagyrészt késleltetett hatású - gyújtóbombát dobtak le. Ez az "újdonság" lehetővé tette, hogy a Bombázóparancsnokság nagyobb eredményeket érjen el. Ezek a bombák csak néhány órával a repülők távozása után robbantak fel. Így nem csak azokat ölték meg, akik megpróbálták eloltani a tűzeket, hanem azokat is, akik voltak olyan vakmerőek, hogy megpróbáltak elmenekülni az égő városból. A támadás - amelyet minden szerénység nélkül a civilizáció és fejlődés egyik legkiemelkedőbb példájának tekinthetünk - végső mérlege több, mint 250 ezer halott volt - majdnem mind civil -, és több tízezer sebesült, összeégett, haldokló, megcsonkított, megőrült áldozat.
"... 10 nappal a bombázás után egy csoport fogoly letisztította a pincébe vezető lépcsőket, de nem voltak hajlandóak bemenni. Valami rendkívüli történhetett odabent. Az emberek komoran állták körül a pincelejárat ajtaját, amikor a légóparancsnok példamutatóan lement a pincelépcsőn egy acetilénlámpával a kezében. Az oszló testek megszokott szagának a hiánya megnyugtatta. Az alsó lépcsők csúszósak voltak. A pince alját 20 cm magasságban vérből, húsból és csontból álló massza borította; egy apró, rendkívüli robbanóerejű bomba keresztülhatolt az épület négy emeletén, és a pincében robbant fel. [...] Az épület gondnokától megtudtuk, hogy 200-300 ember volt a pincében azon az éjszakán."
(Hans Voigt, az "Abteilung Tote", a halottak eltakarításáért felelős bizottság vezetője)
A járványveszély miatt a város központját lezárták. Minden nap testek ezreit - vagy legalábbis ami maradt belőlük - vonszolták Drezda főterére, ahol egy utolsó azonosítási kísérlet után négy- ötszázasával elégették őket. Védelmi intézkedésként közel 70 ezer áldozatot hamvaszottak el így az Altmarkton. A háború története során előszőr fordult elő, hogy a túlélők nem voltak elegen a halottak eltemetéséhez. Az apokalipszis mennykőcsapásként érte a területet. Kutyafalkák kóboroltak hullák után kutatva. Kísértetszerű emberroncsok tízezrei bolyongtak menedéket keresve az utakon, elgyötört arccal, rongyokban, élő holtakként támolyogva. Szavakkal és számokkal majdnem lehetetlen leírni ennek a pokolnak a valóságát. Nincsen megfelelő szavunk, hogy kifejezzük azt az undort és gyűlöletet, amelyet a terror és halál ilyen módszeres és tudományos megszervezése keltett! És az antifasiszta burzsoázia ezen legkiválóbb hőstette felett érzett undorunkat még tovább fokozza az a mód, ahogy elkövetői minden őket érő kritikát elhárítanak, kijelentve, a pofánkba vágva, hogy a terror szisztematikus és tudományos megszervezése versenytársaik kizárólagos monopóliuma volt! A tőke nagyot ütött, nagyon nagyot.
De a burzsoázia által osztott borzalom nem ismer határokat - még ez sem volt elég. A szövetségesek vadászgépei a város körül cirkáltak, hogy legéppuskázzák a tűzbe és vérbefojtott városból menekülőket, csakúgy, mint a szomszédos területekről érkező segítséget. Másnap a szövetséges csapatok parancsnoka Chemnitz bombázásának elrendelésénél minden kertelés nélkül kijelentette pilótái előtt:
"Azért mentek ma éjszaka oda, hogy végezzetek azokkal a menekültekkel, akiknek sikerült kijutniuk Drezdából."
A vér szagától megrészegülve a kapitalizmus házőrző kutyái újabb gyilkos orgiáért kiáltottak, hogy kielégíthessék vérszomjukat. Az antifasiszta szövetségesek semmivel sem maradtak le a fasiszta koalíciótól, amikor arról volt szó, hogy milyen kifinomult módszereket alkalmazzanak ennek haldokló civilizációnak a megmentése érdekében. 18 hónap alatt Németország 60 nagyobb városából 45-öt teljesen lebombáztak, elpusztítottak, porrá zúztak. Legalább 650 000 proletár - nagyrészt civil - pusztult el ezekben a borzalmas támadásokban, nem beszélve azokról, akik bár megmenekültek a pokolból, de életük hátralevő részét kórházban vagy a bolondokházában töltötték. Az antifasiszta tábor 1945 május 8-án hullahegyek tetején ülhette meg győzelmi torát.
A makulátlan győztesek az ellenfél által elkövetett borzalmak mögé rejtették saját bűneiket. A káprázatos "győzelmet" a hullákkal borított csatatereken tartott fáklyásmenettel ünnepelték.
Tény, hogy ez a társadalom nem létezhet háború nélkül. Ennek - leegyszerűsítve - az az oka, hogy a tőke tömege lényegesen gyorsabban növekszik, mint értékesülési lehetőségei (6). Így ciklikusan tőketúltermelés jelentkezik, amelynek során a társadalmi össztőke egyik részének az értékesülése - nemzetközi méretekben is - kizárja ugyanazon társadalmi össztőke egy másik részének értékesülését. A gyárbezárások, illetve az állótőke más részeinek kiselejtezése soha sem elegendőek ahhoz, hogy újra stabilizálják a helyzetet. Rendszeresen bekövetkezik egy általános válság, amelynek elkerülhetetlen következménye az összes létező tőke általános leértékelődése. Amikor a tőke szembesül azzal a helyzettel, hogy nem tud értékesülni, az "normálisan" a kevésbé profitáló tőkék általános csődjéhez kell, hogy vezessen. Ezek, csakúgy mint az összes többi, megszervezik magukat, és megkísérelnek ellenállni a tőke kérlelhetetlen törvényeinek. Különböző szinten centralizált szerveződéseik (szövetségek, kartellek, nemzetállamok, országok blokkjai) - amelyek abból a célból jönnek létre, hogy a lehető legjobb körülmények között vívják meg a háborút - időlegesen hatékonnyá teszik a háborút, és ezáltal részleges megoldást nyújtanak a világtőke problémáira. Elpusztítanak jelentős résztőkéket - vagyis lehetetlenné teszik azok működését -, és ezáltal kedvezőbbé teszik az egész társadalmi össztőke értékesülési körülményeit. Ugyanakkor azonban még inkább lehetetlenné teszik a mögöttük sorakozó kapitalisták számára a probléma megoldását. A tőke túltermelésének új, az előzőt is felülmúló szakasza azonban újra közbeszól, és még erőszakosabbá teszi az egyre növekvő mennyiségű termelési eszköz devalorizációját - vagyis elpusztítását.
Az úgynevezett "Második Világháború" sem kivétel a kapitalizmus állandó törvényei alól. Nem egy Hitler, egy Sztálin, vagy egy Truman fejében kell keresni a magyarázatot erre a gigantikus vérontásra, hanem csakis ennek a társadalomnak a beleiben, amely társadalomban sokan - különösen a mai proletariátus - csak nehezen képes meglátni, hogy tulajdonképpen nem más, mint osztálytársadalom. Ezt a burzsoázia nyilvánvalóan kihasználja a hülyeségek alátámasztására, amelyeket ő maga kreál a közvélemény számára. A tőke ünnepélyes megemlékezéseken és katonai parádékon dicsőíti a bátor állampolgárt, a fertelmes homo democraticust, gondosan felmérve a hasznos idióták pszichológiáját, hogy elfogadtathassák velük az elfogadhatatlant: részvételüket, áldozataikat a haldokló rendszer a megvédésében.
Mint már fentebb bemutattuk, a háború korántsem korlátozódott egyszerűen a burzsoáközi konfliktusra: a megsemmisítésen alapuló háborús stratégia célja a lehető legnagyobb mennyiségű feleseges munkaerő tömeges likvidálása volt, mert a halál társadalmának erre volt szüksége az értékesüléséhez. De nem összpontosíthatjuk elemzésünket a kérdésnek csupán erre az egy oldalára. A proletárok tömeges megsemmisítése, a munkásnegyedekre ledobott bombák tonnái, mind-mind azt mutatják, hogy osztályellenségünk milyen iszonyú erővel képes megelőző csapást mérni bármely területre, ahol növekvőben van a feszültség a proletárok köreiben. 1939 és 1945 között a proletariátus - szétaprózódva a burzsoáközi polarizációban - többé-kevésbé képtelen volt proletariátusként felismerni önmagát; ám ami a burzsoáziát illeti, az képes volt minden ideológiai ellentéten felülemelkedve, a személytelen Világállam érdekében odacsapni, ahol ás ahányszor csak felütötte a fejét a veszély.
Hogy ne ismétlődhessen meg a korábbi forradalmi hullám, a szövetséges légierő feladata a bombázások és terrortámadások során nem csak a német ipari centrumok elpusztítása volt, hanem a legnagyobb népességű központok bombázása, a lehető legtöbb proletár terrorizálása és lemészárlása is. Egyáltalán nem véletlen balesetekről volt szó. Ellenkezőleg, gondosan válogatták ki a célpontokat: a szövetséges csapatok szőnyegbombázásai mindenekelőtt a munkásnegyedekre irányultak.
1943 kezdetétől - amikor Európában a nagy népsűrűségű helyeken újra felütötték a fejüket a kizsákmányolással szembeni proletárellenállások és küzdelmek - ez a megsemmisítési taktika még inkább "igazolhatóvá" vált. Számos burzsoá legenda él arról, hogy a háború végén békés volt a társadalmi helyzet, vagy legalábbis mindent átitatott a "fasizmus alóli felszabadítás" konszenzusa. Szemben az árral, mi azt erősítjük meg, hogy akkoriban egész Európában az anyagi szükség csapásai miatt fenyegető proletárlázadás képében újra megjelent a társadalmi forradalom kísértete. Valódi mozgalom volt keletkezőben, amely mindenhol a saját szükségleteink kielégítését tűzte ki célul.
Azonban 1945 nem volt 1918!... és a korszak azon kis számú proletár csoportosulása, amelynek sikerült osztályálláspontot fenntartania az ellenforradalom áradatában, nagymértékben túlbecsülte a harc perspektíváit, abból a mechanikus következtetésből kiindulva, hogy a proletárfelkelés - 1918-hoz hasonlóan - kirobbanóban volt Németországban. A valóságos harcok azonban rendkívül gyengéknek bizonyultak, és magukon viselték a megelőző negyedszázad ellenforradalmi terrorjának nyomát: ez alatt a 25 év alatt a kommunista avantgardot likvidálták. A burzsoáziának több, mint két évtized jutott ellenforradalmának csiszolgatására, és az 1917-21-es forradalmi hullám számos militánsa eltűnt a koncentrációs táborokban és a harctereken, esetleg a sztálinista pártokba belépve torzultak hozzá a "Rend Pártjához".
A világburzsoázia levonta a tanulságokat az előző forradalmi hullámból: olyan mértékben igyekezett fejleszteni anyagi erőit, hogy többé ne kelljen szembesülnie egy felbomló hadsereggel, defetista proletárokkal, akik saját tisztjeik, saját burzsoáziájuk ellen fordulnak, és akikből új forradalmi hadsereg jön létre. A burzsoázia most felkészültebb volt, mint az osztályok közötti háború korábbi felvonásában. A rendelkezésére álló, megnövekedett mennyiségű és fejlettebb pusztítóeszközök birtokában a burzsoázia számára lehetővé vált osztályunk módszeres lemészárlása, egy osztályalapú "népirtás", amely nem csak az egyenruhába bújtatott proletárokra terjedt ki, hanem a "civil" proletárok százezreire is.
Nem véletlen az sem, hogy a terrorbombázások abban a pillanatban sújtottak le, amikor jelentős sztrájkok törtek ki Németországban (és Olaszországban, Franciaországban, stb. (7)) és egyre többen dezertáltak a német hadseregből. Ez bemutatja azt, hogy milyen szépen kiegészítik egymást a "rivális" burzsoá frakciók a proletariátus elnyomásában. A proletariátus két tűz közé szorult: az egyik oldalon az égből hullott rájuk a terror, a másik oldalon ott vártak rájuk a kivégzőosztagok, amelyek fegyverrel kényszerítették a sztrájkolókat, hogy a "végső győzelemig" folytassák a "háborús termelést".
Az úgynevezett "második világháború" végén a burzsoázia a proletariátus időleges semlegesítésével zárta le a háború egy ciklusát. A két világháború egy 1914-től 1945-ig húzódó gigantikus proletárellenes mészárlás két momentuma volt, amelyet 1917-18-ban egy rövid időre megszakított a proletárok küzdelme. A tőke valóságának ez az egyetlen olyan absztrakciós szintje, ahol értelmet nyernek a burzsoá történészek számára felfoghatatlan események, amelyeket csak egy "ördögien elvetemült zseni" - egy Hitler, Sztálin, Roosevelt, Churchill, vagy tetszés szerint valaki más - gonoszságával képesek értelmezni. A történelem idealista megszemélyesítése igyekszik elhomályosítani az összes háború - legyen az akár antifasiszta, akár "nemzeti felszabadító", akár "a szocializmus védelmében folyó", vagy takaródzón bármiféle más ember-ellenes indokkal - valódi, nyílt proletárellenes jellegét.
A háború vége hatalmas kísérleti területként kínálkozott a burzsoázia számára. Rengeteg olyan tanulságot használtak fel, amelyekre az előző proletárlázadások elleni harcok során tettek szert. A burzsoázia 1945-ös erőfeszítései éppen arra irányultak, hogy megakadályozza egy olyan forradalmi helyzet kialakulását, amilyen az úgynevezett "első világháború" (1914-18) végén jellemezte Németországot; más szóval előre el akartak nyomni mindenféle proletár felkelést:
1) Meg akartak semmisíteni minden olyan proletárt, aki veszélyt jelenthetett számukra, így fizikailag fel akartak számolni minden proletár ellenállási kísérletet a városokban;
2) ebben az értelemben katonailag teljesen megszállták Németországot és a szövetséges hadseregekre bízták a rend fenntartását, feloszlatták a német kormányt, a szövetséges csapatok elfoglalták Berlint;
3) a hadifoglyokat (akik közül nagyon sokat internáltak) hónapokig, néha évekig nem engedték vissza Németországba, hogy elkerüljék az 1918-as felkelési helyzet megismétlődését: a demobilizált "német" katonák lerombolt otthonaikba való visszatérésének perspektívája olyan mély benyomást gyakorolt a világburzsoáziára, hogy ezek közül a katonák közül százezreket küldtek a szovjet Gulágokba; egészen 1948-ig(!) négyszázezernél is több hadifoglyot internáltak - sokukat Angliába, másokat franciaországi, belgiumi vagy az óceán túlsó partján lévő USA-beli táborokba küldtek (8).
A proletariátus, mint ahogy ezt a 26. számú tézisünkben kifejtettük (lásd: "Programorientációs Tézisek"), csak egyetlen háborút vallhat magáénak: a társadalmi háborút az egész burzsoázia ellen:
"A munkásoknak nincs hazájuk, nem lehet tőlük elvenni azt, ami nem az övék. A nemzet mindennemű védelme, akármilyen ürüggyel, támadás a nemzetközi munkásosztály ellen. A burzsoázia uralma alatt minden háború imperialista háború, melyben a világtőke két vagy több frakciója, érdekcsoportja harcol egymással. A proletariátus csak egy háborút vall magáénak és vív meg: a totális társadalmi háborút a burzsoázia egésze ellen. Függetlenül a résztvevők közvetlen szándékaitól, a háborúk alapvető szerepe a tőke uralmának megszilárdítása, a társadalmon belüli felforgató osztály objektív/szubjektív megsemmisítése. Ebből a szempontból a háborúk soha nem "egyszerűen" a nemzeti államok közti, "nemzeti felszabadítók" és "imperialisták" közti, vagy imperialistaközi háborúk: lényegénél fogva minden ilyen háború a tőke háborúja a kommunizmus ellen.
Szemben minden burzsoáközi ellentéttel, a "haladó" és a "reakciós" burzsoá frakciók vetélkedésével, fasiszták és antifasiszták, baloldaliak és jobboldaliak viszálykodásaival, melyeknek logikus folytatása az imperialista háború, a proletariátus csak egyetlen választ adhat: rendíthetetlen küzdelem mindennemű áldozathozatal ellen (mindenféle "fegyverszünet" ellen az osztályharcban, mindennemű nemzeti szolidaritás ellen); a forradalmi defetizmus, a fegyvereknek a "saját" kizsákmányolók ellen, a közvetlen elnyomók ellen fordítása. A proletariátus célja az, hogy ennek a tőkével szembeni harci közösségnek a nemzetközi centralizálásával átalakítsa a kapitalista háborút a világproletariátusnak a világburzsoázia ellen vívott, forradalmi háborújává."
A fenti tézis aláhúzza szövegünk a tanulságait. Drezda és Rotterdam, Hirosima és London, Sztálingrád vagy Varsó bombázásával kapcsolatban, 1945-ben csak egy győzelem számított: a burzsoázia győzelme. 1945-ben a kapitalista kizsákmányolás úgy vészelte át a válságot, hogy porrá zúzta a proletariátust. A proletariátus vereségét a "szövetségesek", az "antifasiszták" jóhírébe vetett bizalom tette teljessé, miközben azok a másik tábor bűneinek felemlegetésével igyekezett elkendőzni saját bűneiket. Sose szabad elfelejtenünk, hogy legyen akár fasiszta vagy antifasiszta, mindig a demokrácia a tőke diktatúrája.
Ezért hívjuk fel olvasóinkat, hogy ne maradjanak passzívak, és küzdjenek az amnézia ellen, amelyet a burzsoázia ránk kényszerít. Nem csak cikkünk kritizálására kérünk mindenkit, hanem arra, hogy tegyenek hozzáférhetővé számunkra további olyan anyagokat, információkat, amelyek segítségével jobban megérthetjük osztályunk és harcunk 1939-45 közötti történetét. Ezekre a kérdésekre lapunk következő számaiban vissza fogunk térni.
"Nagyon fontos harcolni az '39-'45-ös háború igazolására szolgáló hazugságok ellen, mint ahogy ezt a Drezda bombázásáról szóló cikk is hangsúlyozza. Azonban úgy tűnik számomra, hogy a cikkből kimaradtak bizonyos részletek amelyek nagyon is jól bizonyítják, hogy a barbárság semmiképpen sem csak az egyik oldalra korlátozódott.
Hamburg, Kassel, Darmstadt és Brunswick bombázásakor nem törekedtek tűzvihar létrehozására, ez a jelenség a bombázás nem várt következménye volt. Azonban Drezda esetében maga a tűzvihar volt a cél. A bombák fajtáinak kiválasztása is ezt bizonyítja: előszőr robbanó bombákat dobtak, amelyek betörték az ablakokat és lerombolták a tetőket, és csak ezután jöttek a gyújtóbombák (ezek tették ki az első hullámban a bombák 75%-át), amelyek lángba borították az egész várost, amelyben aztán rendkívüli erejű légáramlások cikáztak ide-oda.
A bombázás második hullámának célja a mentőbrigádok elpusztítása volt, akik megpróbálták menteni, ami még menthető volt - a tűzoltóbrigádokat és a kivülről érkező segélykonvojokat támadták. A mentőbrigádokra nemcsak vadászgépekkel támadtak, hanem bombázók egész hullámával, amelyek különleges parancsot kaptak az elpusztításukra. A vadászgépek hivatalos megbízatása az volt, hogy menjenek és "fejezzék be a munkát", miután a bombázók végeztek a támadással.
(...) A Drezda-Klotzsche repülőteret (ahol többszáz gép állomásozott, de a bombázás idején mind a földön maradt) (...) teljesen megkímélték a felette elszálló bombázók. Tehát, a bombázók számára karnyújtásnyira lévő katonai célpont teljesen érintetlen maradt. Pedig a bombázók állítólagos célja kizárólag a katonai célpontok támadása volt.
Az USA, a nürnbergi per kezdeményezője, a per ideje alatt (és miközben elítélte a nácik által elkövetett borzalmas tetteket) bevont néhány japán tudóst a biológiai- és vegyifegyverekkel kísérletező kutatócsoportjába. Ezek a tudósok az elfoglalt kínai területeken már elkövettek rendkívül kegyetlen tetteket, nagyszabású kísérleteknek vetettek alá egész hadifogoly-egységeket és a kínai lakosságot általában. A lakosságon azt vizsgálták, hogy hol van az emberi tűrőképesség határa a hideggel, a forrósággal, a járványok terjedésével és hasonlókkal szemben (például Nankin térségében fertőzött legyeket tartalmazó konténerek ledobásával pestisjárványt idéztek elő). Amikor Japán kapitulált, az amerikaiak (akik az oroszok mögött kullogtak a biológiai és kémiai fegyverek kutatásának területén) azzal álcázták ezeknek a bűnösöknek a rehabilitálását, hogy feláldozták náci hasonmásaikat, akik nem jutottak ilyen messzire ezekben a kutatásokban. Tehát a náci tudósoknak nem az általuk elkövetett borzalmas kísérletekért kellett megfizetniük, hanem azért bűnhődtek, mert nem produkáltak elég eredményt!"
2. "Revizionizmusnak" jelen esetben azt nevezik, amikor valamely profasiszta burzsoá ideológus tagadja a nácik által elkövetett bűnöket, vagy azokat kisebbíteni igyekszik. Mi azonban éppen ellenkezőleg, arra mutatunk rá - egyetlen lehetséges kommunista kritikaként - hogy a fasizmus csupán egy a burzsoázia irányítási módjai közül, amely csupán a felszínen különbözik a demokrácia - a tőke diktatúrája - más formáitól. Fasizmus és antifasizmus egy olyan torz polarizáció ellentétpárjai, amelybe a burzsoá ideológusok a proletariátust igyekeznek beterelni, hogy eltérítsék valódi ellensége, a (mindenféle frakcióhoz tartozó) burzsoázia elleni történelmi harcától. Valójában azok a "revizionisták", akik a kapitalizmus totális felelősségének elrejtése érdekében folyamatosan igyekeznek átírni, elködösíteni és meghamisítani a történelmet, és igyekeznek az összes bűnt és iszonyatot az "őrült", "elfajzott nácikra" kenni.
3. Leszögezzük, hogy a fasizmusnak - vagy a burzsoázia osztályunk összezúzására irányuló bármely más bonapartista kísérletének - egyetlen valódi ellensége a forradalmi proletariátus. De a fasizmus elleni forradalmi küzdelem nem választható el a burzsoázia összes többi frakciója elleni harctól, beleértve az úgynevezett antifasisztákat is, akiknek leghőbb vágya a kapitalista kizsákmányolás más formában, más igazgatók diktatúrája alatt való fenntartása. Ebben az értelemben az az "antifasizmus", amit ezek a frakciók hirdetnek, sokszor csupán külső máz; és csupán opportunizmusukból következően alkalmaznak antifasiszta terminológiát, hogy ezáltal könnyebben megindokolhassák szembenállásukat kapitalista versenytársaikkal. "Antifasizmusuk" olyan zászló, amelynek égisze alatt akkor éppen könnyebben képesek erőiket a háborúra felkészíteni. Gondoljunk csak arra, hogy Sztálin előszőr a Hitlerrel és a fasizmussal kötött szövetséget, és csak ezután fordult Churchill és Roosevelt felé. A burzsoázia semmivel sem ellenségesebb a fasizmussal, mint bármely más kapitalista irányítási móddal szemben: a proletariátus a kapitalista diktatúra egyetlen valódi sírásója, függetlenül attól, hogy az fasiszta, antifasiszta, populista, republikánus, antiimperialista vagy bonapartista köntösben jelenik-e meg.
4. Ez az idézet David Irving "Drezda lerombolása" című könyvéből származik, PAPERMAC, 1985.
5. A témáról lásd cikkünket: "War or revolution" (Háború vagy forradalom), csoportunk angol nyelvű központi folyóirata, a Communism 7. számában (1992 április).
6. Ezt a fontos kérdést már alaposabban kifejtettük a következő írásainkban: "Capital: totalité et guerre imperialiste" (A tőke: totalitás és imperialista háború), Communisme (csoportunk francia nyelvű központi folyóirata) 33. szám, 1991 május; "Contre la guerre imperialiste: la révolution communiste mondiale" (Az imperialista háború ellen: a kommunista világforradalom), Le Communiste (a Communisme elődje) 14. szám, 1982 július.
7. Felhívjuk a figyelmet, hogy francia nyelvű központi folyóiratunkban (Communisme 41. szám, 1994 december, "Nous soulignous: '50 ans de paix... cela se fete!") már írtunk arról, hogy jelentős osztályharcos küzdelmek fejlődtek ki nem csak Észak-Olaszországban (1943-45) és Görögországban, hanem Németországban, Belgiumban, Franciaországban, Jugoszláviában, sőt, még Oroszországban is. És mintha nem lenne egészen véletlen, hogy az olyan munkáscentrumokat, mint Milánó, Torino és Róma, az egész háború ideje alatt nem érte bombatámadás, egészen addig, amíg Olaszország a szövetségesek kezei közé nem került, és amíg ki nem törtek a sztrájkok: ekkor a szövetségesek szükségesnek érezték, hogy bombázzák a térséget, hogy a terror eszközével állítsák helyre a társadalmi békét.
8. Szükséges-e külön hangsúlyoznunk, hogy itt proletárellenes intézkedésekről van szó? Ami a tábornokokat, náci tiszteket, iparmágnásokat, tudósokat illeti - eltekintve néhány kivénhedt szarzsáktól, akiket a látványos nürnbergi perparádék során likvidáltak - a legtöbb német burzsoá magas kinevezést kapott az ellenséges táborban (mint például a rakétakutató Werner von Braun), vagy egy rövid időre bebörtönözték őket (ami semmiképpen sem lehetett annyira kényelmetlen, mint az a kényszermunka, amire a legtöbb katonát kényszerítették), majd elengedték őket, hogy új kapitalista karriert fussanak be egy "új" Németországban. Így, amikor a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) kivégezte H.M. Schleyert, megtudhattuk, hogy ez a német fejes (a Német Gyáriparosok Szövetségének elnöke) is tulajdonképpen egy régi jó náci nagyfőnök volt.
| "Amikor Beaverbrook szemlét tartott egy
nagy repülőgépgyárban, felkeltette az érdeklődését egy új típusú gép. Megkérdezte,
hogy mikor készül el. Két hónap múlva - felelték, mire ő azt mondta, neki
azonnal szüksége van erre ez az újfajta repülőre. Két napon belül, Berlin
bombázásáig el kell készülnie.
Az egész gyárban átszervezték a termelést, hogy két napon belül készen lehessenek. A teljes termelési terv felborult, a futószalag leállt, minden energiát az új gépre koncentráltak. Elképesztő erőfeszítések árán két nap alatt elkészült a gép, és elrepült a légierő támaszpontjára. A munka - Beaverbrook parancsára - elkészült, habár az egész gyár termelésében még hetek múlva is zavarok voltak. Azon az éjszakán, 48 órával Beaverbrook látogatása után a gép már Berlin fölött volt, készen a bombázásra. Amikor meghúzták a bombakioldó kart, az éjszakai műszak két dolgozója hullott alá a mélybe." (Angus Caler: "A nép háborúja" - Anglia 1939-1945 - Keresztül a Csatornán: 1940 októberétől 1942 decemberéig. 69-Mass Observation, 1969. 60-61. oldal) |
Hogyan magyaráztak akkor egy ilyen a mészárlást?A "Le Soir", a vezető belga napilap átolvasása igen sok tanulsággal szolgál. Drezda bombázásáról két nap elteltével adtak hírt - egy kicsiny keretes írásban a gyászjelentések és a színházi műsorok között. A tudósításban az állt, hogy 1400 RAF (Royal Air Force - a brit légierő) bombázó támadta meg Drezdát, a cél a Bohlen olajfinomító volt (ám minő meglepetés: maga az olajfinomító érintetlen maradt...). Az első oldalon említés sem esik a 250 000 áldozatról. Minden talpalatnyi helyet a jaltai békekonferencia hírei töltenek ki. Egy kicsit hátrébb, egy rövid kommentár viszont erre a következtetésre jut: "A fegyverek brutális erejét is fel kell használni arra, hogy a fanatikusoknak még az írmagját is kiirthassuk!" Az ellenség demonizálása - és szövegelés a békéről. A cél világos: a győztesek bűneinek teljes elhallgatása; a "szövetségesek" által alkalmazott dezinformáló módszerek alig különböztek a "nácik" módszereitől, de azoktól az eszközöktől sem, amelyeket manapság, mondjuk az Öböl-háború igazolására és a hozzákapcsolódó proletárfelkelés agyonhallgatására használnak fel. A félreinformálás szerepe mindenkor ugyanaz: a proletárok hozzábilincselése a nemzethez, és annak tagadása, hogy a proletároknak a határokon és nemzeteken átnyúló érdekei vannak. |
