KOMMUNIZMUS 4.szám (1997 December):

• A kapitalista katasztrófa
• Jugoszlávia: kiáltvány a háború ellen !
• A Banja Lukai zendülés (1993 szeptember)
• A jelenlegi harcok általános jellemazői
• Kiegészítő jegyzetek "A jelen harcainak általános jellemzői" című szöveghez
• Olaszország: erősödik az elnyomás!

A Kapitalista Katasztrófa

1. Bevezetés

A gazdasági fellendülés minden jelentős ciklusa szükségszerűen hanyatlásba torkollik. A termelőerők fejlődése egyben azok elpusztításának szükségességét is magában hordozza. A vagyon bármilyen felhalmozása egyben a megfelelő mértékű nyomort is indukálja. A Tőke centralizálódása és koncentrálódása a beruházási lehetőségek szűkülésével jár együtt.

Szemben azokkal, akik ennek a rendszernek az igazolása érdekében minden egyes fellendülési periódusban arról szónokolnak, hogy soha többé nem jön újabb válság, mi, kommunisták, mindig rámutattunk a Tőke sajátlagos határaira. Mindig hangsúlyoztuk, hogy a Tőke felhalmozása egyben - és ettől elválaszthatatlanul - a nyomor felhalmozását is jelenti, hogy a termelőerők fejlődése magában hordja a társadalmi katasztrófát, hogy a "nemzeti jólét" karöltve jár az imperialista háborúval.

Szemben a különféle rendpárti erőkkel, és teljes antagonizmusban a szociáldemokráciával, elutasítva a fatalizmust és az összes szokásos illúziót, csak röhögni tudunk az összes ellentmondásától megtisztítottnak vélt "új világrend" kikiáltásán. Elszigeteltségünk ellenére fennen hangoztatjuk, hogy az előttünk álló katasztrófák az eddigieknél is pusztítóbbak lesznek, és hogy a Tőke belső ellentmondásainak enyhítésre tett minden kísérlet csupán az elkerülhetetlen robbanás elodázását, és így még súlyosabbá válását eredményezheti.

Ismét rámutatunk, hogy a kommunista elmélet érvényességét az események újra és újra megerősítik: a politikai, társadalmi és gazdasági katasztrófa immár világméretű. Mind több nyomor, munkanélküliség, háború... ez a munkásosztály része mindenütt. A kapitalista világ egyre képtelenebb takargatni valóságának gennyes fekélyeit.

Nem kívánjuk ebben a cikkben az összes statisztikát, számjegyet és jelenséget előcitálni, hogy illusztráljuk a katasztrófát. Hiszen mi proletárok mindannyian saját húsbavágó problémánkként éljük meg pusztító mindennapjait. Csupán a világhelyzet néhány alapvető oldalát kívánjuk reflektorfénybe állítani, hogy általuk érzékeltessük a mostani katasztrófa valódi méreteit, és megmutassuk azt az erőszakos módot, ahogyan ez a termelési mód manapság saját történelmi korlátaival szembesül. Másrészről hangsúlyozni kívánjuk a katasztrófa elkerülhetetlenségét, általános módon az egész emberi faj számára, hacsak az nem képes elpusztítani mindazt a társadalmi piacot és munkaformát, amely sújtja.

2. A szociális kapitalizmus modelljének bukásától az egyesült államok mintagazdaságának összeomlásáig

A "mindenki harca mindenki ellen" mindig is ennek a társadalomnak az alapja volt. Semmiféle reform, utópia, vagy törekvés a társadalom "humanizálására" nem volt soha képes ennek a valóságnak a megváltoztatására. De míg korábban - némiképpen szégyenteljesnek tartva - legalább megpróbálták elkendőzni a valóságot, és a szegények megsegítéséről beszéltek, addig ma fennen hirdetik, hogy elkerülhetetlenek az olyan jelenségek, mint "a szegények további elszegényedése". Soha még nem beszélt ilyen liberálisan a kapitalizmus ezekről a kérdésekről. Soha még története során nem szögezte le ilyen nyíltan ez a rendszer, hogy a társadalom növekedése szükségessé teszi a tömegek nyomorát, és hogy a híres gazdasági fejlődés tőlünk követel áldozatokat, és minden ellenállás elnyomásával jár. Az IMF véleménye és az általa nyújtott receptek - amelyek nemrégen még a szélsőjobb eszköztárába tartoztak volna - az elmúlt néhány évben az egyedül üdvözítő gazdasági politikává váltak. Még a Pinochet által alkalmazott válságkezelő "gazdasági" modell (2) is elfogadhatóvá vált, és azok a burzsoá frakciók, amelyek vonakodtak alkalmazni, hamarosan kipottyantak a fészekből.

Mára világossá vált, hogy a reformizmus és a humanizmus nem több, mint üres politizálgatás. A Tőke számára édesmindegy, hogy ki látszik fogni a kormánykereket; hiszen világos, hogy éppen a Tőke az, amelynek kezében a szálak összefutnak, persze beleértve azoknak a marionett-figuráknak a zsinórjait is, akik eljátsszák a vezetőt, de nem többek egyszerű parancsvégrehajtóknál (3). Ma már szembetűnő, hogy ennek a társadalomnak egyetlen imádott istene van: a PROFIT!

De míg a valóság egyre inkább egyértelműbbé válik, és a világkapitalizmus lassan alámerül az általános hanyatlás mocsarába, addig a proletárok tömegei, akiket lebutít a tévé, a videó, az újságok és az agymosás megannyi más formája, nem látják a válság realitását - a tudatosság, mint mindig, valahol hátul kullog. A Tőke továbbra is a fülünkbe fuvolázhatja, hogy az USA, Japán és Németország még mindig a liberális piac gazdasági növekedését reprezentálják, holott a valóság azt mutatja, hogy a kapitalizmust a világ minden részén általános válság sújtja. A gazdaság összeomlása a Keleten olyan hirtelen és agresszív volt, hogy az egyetlen lehetséges változatként a kapitalizmus most a liberális piacgazdaság előnyeit hangsúlyozza, mint az egyetlen olyan modellét, amely szerinte mentes a válság minden veszélyétől.

Az az elképzelés, hogy az USA lenne a világ számára kívánatos gazdasági modell, olyan erősen gyökerezik az agyakban, hogy hatását nem lehet megakadályozni egyszerűen csak azzal, ha nyíltan és kíméletlenül rámutatunk a nyomor és az áldozatok, valamint a gazdasági fejlődés közötti alapvető összefüggésre. De a katasztrófa méretei ma már magában az USA-ban is akkorák, hogy azokat nemigen lehet többé rejtegetni (4). Ez a "modell" csak külföldön hozható forgalomba, exportként, hiszen az USA-ban magában gyógyíthatatlan sebeket szerzett, és minden hitelét elvesztette a proletárok azon millióinak számára, akik a nyomorral és a munkanélküliséggel néznek farkasszemet. Saját hazájában az "amerikai álom" immár csak bűzlő, bomló hulla. A jövőbeni fejlődés érdekében megkívánt áldozatokat lehetetlen már igazolni, hiszen nem rejtegethető tovább a tény, hogy maga ez a fejlődés tagadja az emberi faj közvetlen és történelmi érdekeit egyaránt. A gazdasági növekedés egész időszaka alatt a nyomor is egyre nőtt (relatíve, de néhány vonatkozásában abszolút módon is), és az emberi lét minden aspektusában romlás következett be: nőtt a hajléktalanok száma; fokozódott az éhínség; romlott az egészségügyi ellátás; egyre általánosabb a drogfüggőség; elterjedt a nemi erőszak; általában véve egyre érezhetőbb az erőszak, a bűnözés jelenléte; mindent elborít a környezetszennyezés; a rasszizmus meghódítja a társadalom minden rétegét; a hétköznapi élet militarizálódik...

De exportszinten még mindig eladható az amerikai "modell", hiszen az elmúlt évtizedekben éppen ez volt az a világkapitalizmust motiváló erő, amely a Szovjetuniónak és szövetségeseinek a gazdaságot ellenőrző és tervező - mára már teljesen idejétmúlt - módszereivel szemben az antitézis szerepét játszotta (és ezen a módon vált az USA a "győztes kapitalizmus" szimbólumává). A tény, hogy az amerikai "modell" - a brutális tények ellenére - külföldön még működőképes, köszönhető annak is, hogy ezeket a tényeket a média szűrőjén keresztül szemléljük. Hiszen míg a politikai vezetők arra kényszerülnek (éspedig éppen a Tőkéből eredően), hogy azonnali eredményeket produkáljanak, addig a technokratákat és az elemzőket, akik a teóriákat szállítják a nemzetközi média számára, nem terhelik ilyen kötöttségek: nekik megvan a lehetőségük a valóság felvizezésére, és optimista elképzelésekkel való felváltására (hiszen éppen ez létük értelme).

Arra szeretnénk ráirányítani a figyelmet, hogy az a "jólét", amivel a politikusok kecsegtetnek minket, az a társadalmi modell, amit nap mint nap ajánlgatnak nekünk, nem valamiféle Paradicsom, nem is utópia, hanem csupán az USA valóságának egy kissé kikozmetikázott változata. Micsoda kilátások!

A világnak azokon a részein, ahol az USA elleni "antiimperialista" ideológia fontos részét képezte a proletárok ellenőrzésének, az Egyesült Államokról alkotott pozitív elképzelések hatása, ha lehet, még erősebb. Nem csupán amiatt, hogy azt állították ezekben az államokban, hogy az USA-ban lévő nyomor össze sem hasonlítható a bárhol máshol létező nyomorral, lévén az USA "gazdag, fejlett" ország (az egy főre jutó GDP!), hanem sokkal inkább amiatt, hogy teljes egyetértésben az adott ország burzsoáziája és a világburzsoázia között, minden eszközzel elkendőzték, vagy éppen teljes mértékben tagadták a proletariátus történelmi harcának USA-beli jelentőségét. A "munkásarisztokrácia" mítosza szisztematikus lehetőséget biztosított a kapitalistáknak arra, hogy elmossák az osztálytestvéreink által a Tőke és az Állam ellen vívott harcok robbanásszerű jellegét (5).

A manapság egyre inkább elmélyülő gazdasági válság, amely különös mértékben éppen azt a területet - az Egyesült Államok termelési szféráját - sújtja, amely az egész ottani rendszer agyközpontja, még jobban elmélyíti az ellentmondásokat. A társadalmi és gazdasági valóság USA-beli katasztrófája egyre mélyebb ellentmondásban áll azzal az igyekezettel, ahogy az USA az egyetlen lehetséges kapitalista alternatívaként magát láttatni kívánja.

Kétségtelenül igen nehéz dolog megragadni az alábbi tények valódi értelmét:

• egy New Yorkban élő feketének kevesebb esélye van a 65 éves életkor elérésére, mint egy Bangla Desh-i hajléktalannak;

• a gyermekhalandóság aránya Washingtonban magasabb, mint Jamaikában vagy Chilében;

• Los Angelesben 1992-es adatok szerint 40.000 hajléktalan él.

Azt is igen nehéz belátni, hogy már az argentínai harcok (Cordobaz) előtt, megelőzve a 68-as franciaországi és a 69-es olasz eseményeket, de még azokat a jelentős forradalmi harcokat is, amelyek Kínában folytak (és amelyeket az úgynevezett "kulturális forradalom" vezetett tévútra), a proletár harcok hulláma alapvetően Észak-Amerikában, az USA déli területein, Latin-Amerika északi részén, Santo-Domingóban, Mexikóban,... ÉS LEGFŐKÉPPEN LOS ANGELES FEKETE ÉS LATIN-AMERIKAI GETTÓIBAN KEZDŐDÖTT EL.

Ennek a harcnak köszönhetően, amelynek során Los Angeles-i elvtársaink megtámadták az Államot és képviselőit, köszönhetően az erőnek, amellyel a tulajdon világa ellen felléptek, az amerikai modellről, és az amerikai proletárok, valamint az összes többi proletár között fennálló különbségekről alkotott utolsó illúziók is a semmibe foszlottak.

Amikor Lengyelországban vagy Romániában harcok törtek ki, akkor azt magyarázták nekünk, hogy ezeket a diktatúra, és az ezen országokban uralkodó bürokratikus irányzatok okozták. Amikor az algériai, marokkói vagy éppen dél-afrikai proletárok keltek fel, hogy erőszakosan a burzsoá hatalom ellen forduljanak, akkor azt bizonygatták, hogy mindez csupán ennek a történelmileg "fejletlen" kontinensnek az ősi öröksége. Amikor Argentínában és Venezuelában reszkettette meg a proletárok haragja az államot és a tulajdont, akkor mindezt éhséglázadásnak tulajdonították, amely csupán a "Harmadik Világ" országainak sajátja. És amikor ugyanez az osztályharag Franciaországban és Angliában tört ki (pl. Vaux-en-Velin-ben vagy a Trafalgar Square-en), akkor siettek kijelenteni, hogy marginális elemek és bevándorlók állnak az események mögött... És ma, amikor a kapitalista modell kellős közepén tör ki lázadás, és a harcok Los Angeles-ből futótűz szerűen terjednek tovább Toronto külvárosaiba, Washingtonba, New Yorkba, akkor mi mást tehetne a nemzetközi burzsoázia, mint hogy tovább hazudik, és azt hangoztatja, hogy mindezek a problémák csupán "a feketék és a latin-amerikai bevándorlók" külön ügyei. De egy ilyen abszurd történetet már igen nehéz elhitetni, és nyilvánvaló, hogy az amerikai modell vonzereje már a burzsoázia szemében is egyre inkább semmivé válik.

A világburzsoázia számára egy fejlődési modell addig elfogadható, ameddig működik. Még attól is vonzó marad, hogy a proletárok közben éhen halnak (éppen ez az egyik történelmi feltétele az ipar intenzív növekedésének!), és a nagyvárosok megtelnek a munkanélküliek és a koldusok tömegeivel. De bármely modell vonzereje megszűnik számukra, amint a proletariátus lázadni kezd, és az intézményes rendet fenyegeti.

Ezért van az, hogy abban a pillanatban, amikor George Bush rákényszerült, hogy véresen törje le a Los Angeles-i lázadást, az amerikai "modell" mítosza mintegy varázsütésre szertefoszlott. A világ ipari óriásainak vezetői, az összes Elnök és Miniszter stb. sietett kifejezni szembenállását ezzel a "modellel", és rámutatni, hogy a lázadás csupán az USA-beli sajátságos állapotoknak köszönhető... vagyis az ő országukban nem fordulhat elő!

Mindig ugyanaz a régi nóta, amely szerint a proletariátus sohasem a kapitalista nyomor ellen ragad fegyvert, hanem kizárólag a rendszer "abnormális" fejlődéséből eredő problémák ellen. Így az Egyesült Államokat 1992-ben megrázó harcokért az amerikai "rasszista támadásokat", vagy akár a "neoliberalizmust", esetleg a "reaganizmust" stb. okolhatták.

Ezek a döcögő önigazolási kísérletek hivatottak elködösíteni azt a tényt, hogy a Los Angeles-i lázadás közvetlenül a minket elnyomó ellenségeink ellen irányult, és ilyenképpen a világ valamennyi proletárjának érdekeit fejezte ki. El akarják rejteni előlünk, hogy rendszerük a világon mindenütt egy és ugyanaz, hogy a Los Angeles-i harcok a sajátjaink, és azt, hogy miközben mi a "saját" országunk burzsoáziája ellen harcolunk, ugyanazon az oldalán állunk a barikádnak, mint Los Angeles-i osztálytestvéreink.

3. Még a kapitalizmus pozitív pólusai sem menekülhetnek a katasztrófától

Mint a múltban mindig, a forradalmi kommunizmus ma is megbélyegzi ezeket a hazugságokat (7), és leszögezi, hogy az éhség, a válság, a munkanélküliség, a rasszizmus stb. nemhogy idegenek lennének a kapitalista fejlődéstől, hanem éppen ellenkezőleg, annak autentikus termékei!

Amit azonban mostanában a világméretű gazdasági válság megváltoztatott, az éppen ezt érinti: a Tőkének nincs többé fitogtatni való pozitív pólusa, hiszen elfogytak a kirakatból a "modell" országok.

Ma (1992 október) az Egyesült Államokban egyik gyárat a másik után zárják be, a nyomor minden határon túlnő és a társadalom széthullása soha nem látott csúcsokat döntöget. Ez adja meg a kegyelemdöfést az amerikai válságmentes gazdaság mítoszának. És mindennek tetejébe még Japánt és Németországot - amelyeket még két éve is mint a gazdasági növekedés és dinamizmus "modelljeit" emlegették - is az általános válság hatásai sújtják.

Példának okáért a tokiói tőzsde, amely a "japán dinamizmus" csúcsmodellje volt az egész világ befektetői számára, 1989 óta folyamatosan válságban van: a tőzsdei index, amely 1989-ben elérte a 38.600 pontot 1992 nyarára 14.300 pontra zuhant. Ez 63%-os esést jelent. És ha a többi modellértékűnek tartott területet vizsgáljuk, a kép mindenhol hasonló. Egész Nyugat-Európa válságba süllyedt: a kölcsönös valutaárfolyamok rendszere, amelyet a világon a legmegbízhatóbbnak tartottak, ma már a múlté. Londonban mindennap újabb és újabb csődöket jelentenek be, az olasz gazdaság káoszba fulladt, és a többi ország kétségbeesetten próbál védekezni minden lehetséges módon. Egész gazdasági ágak, a kapitalista haladás és dinamizmus legjellemzőbb óriásai mennek csődbe, vagy kényszerülnek komoly leépítésekre a profit esésének következtében.

Nemzetközi szinten a legtipikusabb talán a Pan American esete, amely az USA egyik fő büszkesége volt. De egyéb amerikai légitársaságok, mint a TWA, az Eastern vagy a Braniff, ugyanebben a helyzetben vannak. A többi kontinensen a helyzet alig jobb: a Lufthansa, az Air France, a SAS, a Sabena stb. egyre nagyobb veszteségekkel kell, hogy számoljon. Az Aeroflot, amelynek a világon a legnagyobb légiflottája van, és a legtöbb repülési órát mondhatja a magáénak, ugyancsak komoly problémákkal néz szembe.

Ugyanez áll az autóiparra. A General Motors-t, a szociális és demokratikus amerikai kapitalizmus történelmi jelképét (8) a hihetetlen veszteségek drasztikus elbocsátásokra kényszerítették. Ugyanez a helyzet a Fordnál és a Chryslernél. Az ipar más ágazatai ugyanebben a helyzetben vannak. A világ legnagyobb telekommunikációs cége, az AT&T több milliárd dolláros veszteséget halmozott fel 1991-ben. Az IBM az folyamatos újjászervezés és stratégiaalkotás nyavalyájában vergődik, amit nagyméretű elbocsátásokkal próbál kezelni. Ugyanez történik az NCR-nél és a Digital Equipment-nél.

Nem különösebben meglepő tehát, hogy a dinamizmusnak, a fejlődésnek, a demokráciának és a fizetőképes keresletnek ezek a "modelljei" olyan jelenségekkel néznek szembe, mint hogy a világ GDP növekedése - első ízben - nulla körül alakul, miközben a világkereskedelem volumene mintegy 3%-kal (értékében 1.5%-kal) esik.

4. Az általános válság burzsoá megoldásai

Éppoly rövid idő alatt, mint ameddig a liberalizmus új dicsőségét zengte a világburzsoázia, a mindenféle vezetők és közgazdászok máris átnyergeltek, és most újra az Állam beavatkozásáért siránkoznak. Azok, akik nemrég még a "láthatatlan kéz" (vagyis a gazdasági élet állammentes önszabályozása) legeltökéltebb hívei voltak, ma mindenféle intézkedéseket látnak szükségesnek a cégek hitelképességének emelésére, a hatékony szabályozási rendszerek bevezetésére, és azzal vádolják a korábbi irányítókat, hogy káoszt okoztak adminisztrációjukkal.

Ez nem meglepő számunkra. A gazdaságot tökéletesen irányító láthatatlan kéz mítosza mindig is fontos eleme a gazdasági növekedés periódusában uralkodó ideológiának. De amint a kapitalizmus egy új válságperiódusba süllyed, ez a mítosz haszontalanná válik. A kapitalista válságciklusok sémája pedig alig-alig változik. A válság idején az összes burzsoá frakció kétségbeesett harcot folytat a profitráta esésének megakadályozásáért. A csontjaikban érzik a piacok szűkülését, és hogy nem képesek többé a kapitalista felhalmozás által megkívánt mértékben terjeszkedni (10). Ezek a frakciók ilyenkor politikai intézkedéseket sürgetnek, hogy megvédjék a felhalmozás fejlődését az elértéktelenedéstől: akár olyan ellenintézkedésekkel, amelyek lényege a kizsákmányolás fokozása, akár a piacok mesterséges növelésével a hitelügyletek növelése, a közberuházások vagy a társadalmi élet militarizálása által... A jelen csupán a múlt folytonos újrajátszása.

Habár a válságok általános forgatókönyvében alig találhatunk változásokat, azért a helyzet mindig más és más, hiszen minden válság egyre akutabb a megelőzőhöz képest. Azok az ellentmondások, amelyek a múltban rejtve maradtak, az új periódusban annál erőszakosabban robbannak ki. Azok a gazdaságpolitikai módszerek, amelyek azelőtt alkalmasak voltak a vásárlóképes kereslet mesterséges növelésére, hirtelen új problémák okaivá válnak. A Tőke minden szektora szembesül saját történelmi korlátaival.

Vegyük azoknak a cégeknek a példáját, amelyek viszonylagos egyensúlyban képesek maradni, mivel hasznot húznak a gazdasági védelem különféle formáiból (szubvenciók, kereskedelmi védelem, hitellehetőségek), teljes ellentmondásba kerülve azonban így az értéktörvénnyel, amely leépítésekre és a munkaerő elbocsátására kényszerítené őket. Ezek a cégek minden gazdasági ciklusban egyre messzebb kerülnek a híres "természetes" profittermeléstől (vagyis a "láthatatlan kéz" által igazgatott működéstől). Minden évben több és több szubvenciót, kedvezményes hitelt, gazdasági védőintézkedéseket stb. igényelnek ahhoz, hogy egyáltalán egyensúlyban maradhassanak. És ezek az intézkedések - mivel növelik a közigazgatás deficitjét a gazdaságilag már nem életképes cégek támogatásával - egyre veszélyesebbekké válnak, és szembekerülnek a Tőke egyéb szektorainak érdekeivel, amelyek rossznéven veszik, hogy az Állam az ő értéktöbbletük egy részét olyan elavult cégek túlélésének támogatására fordítja, amelyek teljesen elértéktelenedtek. A Tőke számára a probléma egyre kétségbeejtőbb: az egyik oldalon a gyárak bezárásának és a munkanélküliség nagyarányú növelésének "természetes" szükséglete, amely nemsokára a kereslet további csökkenését, és nagy valószínűséggel elkerülhetetlen társadalmi robbanásokat okoz; a másikon ott a "lehetőség" mindennek a gazdasági szükségszerűségnek az elodázására, tudván, hogy az általános csőd később csak annál erőszakosabban jelentkezik. Ez a problematika általánossá válik, és egyre több országot és országcsoportot érint, egészen addig, míg a helyzet már-már elviselhetetlen nem lesz. Ekkor a kormányzó burzsoá frakciót egy másik söpri el, amely a liberalizmus zászlaját lobogtatja, de elkerülhetetlenül ugyanúgy beleütközik a valóság korlátaiba. Ez volt az oka néhány évtizeddel ezelőtt a Dél-Amerikában eluralkodó gazdasági populizmusnak. Ez történt az elmúlt néhány évben a "keleti tömb" olyan országaiban, mint a Szovjetunió, Románia, Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország stb. (11), de ugyanez a folyamat figyelhető meg akár az USA-ban és Nagy-Britanniában is.

A kereslet növelése a magán- és állami hitelek, a közberuházások, a "jóléti politika" által nemcsak azt tette lehetővé a kapitalizmus számára, hogy tovább működhessen, hanem azt is, hogy időlegesen a felszínre bukkanhasson a válság mocsarából, és újra fellendülést mutathasson. Az Egyesült Államok részben jó példa lehet a nemzeti Tőkére, amely átlépte saját korlátait a hitelképes kereslet mesterséges növelésével. Ez az az ország, ahol sokkal inkább mint bárhol máshol, az állami beruházások még a csillagokat is elérték (leginkább a katonai területeken). Ebben az országban úgy tettek, mintha a magáncégeknek nyújtott hiteleknek nem lenne felső határa, és soha nem látott mértékben megsokszorozták a vásárlóknak nyújtott hiteleket, függetlenül azok valóságos vásárlóerejétől. Ez a politika azért működhetett az USA-ban jobban, mint bárhol másutt, mert itt megvolt a lehetőség - látszólag korlátlan mértékben - a valutával való bűvészkedésnek, nemcsak a belgazdaság expanzitásában, hanem az amerikai dollárnak a világpiacon játszott központi szerepe miatt is (hiszen tény, hogy a Bretton Woods-i határozatok sikertelensége ellenére az Egyesült Államok továbbra is a kapitalista rendszer központi bankjának szerepét játssza), és amiatt is, hogy az USA domináns szerepet játszik számos ország nemzeti piacán is. Mindez lehetővé tette a kereslet növelését anélkül, hogy - ennek ellenére - azonnal leértékelődött volna a nemzeti valuta (mint ahogy az más országokban történt, amikor a helyi állam nagyobb összegű pénzt dobott piacra). Valóban, ma a világpiac képes hatalmas mennyiségű amerikai dollárt felszívni. A hetvenes évek elején, amikor a világkapitalizmus a terjeszkedés objektív határaival volt kénytelen szembenézni a háborús újjáépítési periódus felfutása után, éppen az ilyen típusú gazdaságpolitika volt az, amely megengedte a háború utáni időszak további gazdasági fejlődésének finanszírozását (12).

Ebből a politikából kifolyólag az Egyesült Államok nemzetgazdasága úgy tudta beállítani magát, mint az időszak világkapitalizmusának megkérdőjelezhetetlen motorját.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy amikor a reagani (vagy thatcheri) liberalizmus beavatkozás-ellenesnek tüntette fel magát, akár még a divatos anarcho-kapitalista (13) ideológiákkal is kacérkodva, az csupán azt jelentette, hogy le akart számolni a kapitalista rendszeren belüli mindenféle szociális illúzióval. A Tőke meg nem adóztatásának politikája a "szociális kiadások" teljes körének csökkentését eredményezte. Az intézkedések hatására a gazdaság fő hajtóerejének tekinthető profitráta rövid időre megerősödött, míg ugyanakkor csökkentek a relatív bérek, vagyis nőtt a kizsákmányolási ráta. A politikusok ugyanakkor visszariadtak attól, hogy a fenti politikát végső következtetéseiig vigyék, akárcsak attól, hogy ugyanakkor feladják a hitelkihelyezési lehetőségek teljes rendszerét (14), hiszen ez csak elmélyítené és felpörgetné a katasztrófát. Ellenkezőleg, inkább azzal próbálkoznak, hogy a kizsákmányolás szintjének általános emelését (amely a munkaerő teljes bevételének csökkentésével - ideértve a munkanélküli ellátást, a szociális intézkedéseket stb. - érhető el), valamint az adók csökkentését (15) kombinálják az Állam által szponzorált széles körű hitelekkel. Mindez a legnagyobb pénzügyi deficithez vezetett amit a világkapitalizmus történelme során csak átélt. És míg a hivatalos viták a liberalizmusról szóltak, és a pénzügyi deficit csökkentését, vagy éppenséggel teljes megszűntetését tartották szükségesnek, addig nyilvánvalóvá vált, hogy a kapitalizmus valósága megköveteli az állami fogyasztáson (részben a háborús gazdaságon) alapuló gazdaság, vagyis lényegében a keynesiánus gazdaságpolitika egy alkalmazásának konzerválását.

Ám mindennek ellenére azóta sem következett be a gazdasági növekedés, és ez a tény leleplezte az illúziókat, és megbuktatta a gazdaságpolitikai irányzatokat. Persze közben a burzsoá osztály egésze folyamatosan a közelgő új aranykorról papol, arról az időről, amelyben az új gazdasági expanzió véget vet a mai általános válságnak. Még ma is, amikor a kapitalizmus helyzetének romlása napról-napra egyre szembeötlőbb, és ráadásul elsősorban éppen a legdicsőbb nemzetgazdaság-mammutokban (USA, Japán, Németország, Nagy-Britannia, Olaszország...), még mostanság sem telik el nap anélkül, hogy egy-egy politikus, újságíró vagy közgazdász ne bizonygatná azt nekünk, hogy most már tényleg nemsokára kilábalunk a válságból, és visszatérünk a kapitalista prosperitás Ígéretének Földjére.

De a szép szavak és ígéretek mögött a folyamat semmit sem változik, a nyereség csökken (nem utolsósorban a Központi Bankok leértékelései miatt, amelyek célja a hitel és a beruházások ösztökélése), és nő az állami beruházások aránya. Ez csak a külső és belső állami- és magánadósságok állandó növekedésével lehetséges.

Éppen ez az, ami mostanáig történt, és ez a forrása a mai általános káosznak is. Az expanzionista gazdaságpolitikusok minden beszéde, minden ígérete csak morfiuminjekció a halálos kórban vergődő kapitalizmus szétszurkált vénáiba.

1985-ben egy cikkünkben, amely a "Latin-Amerikai országok" külső adósságállományával kapcsolatos számtalan mítosszal szemben foglalt állást, már rámutattunk, hogy ezek nem egy elszigetelt jelenség kifejeződései, hanem a világméretű kapitalizmus általános és megoldhatatlan válságának részei:

"Szembekerülve a második világháborút követő fellendülési periódus végével (a kapitalizmus egész történelme folyamán a háborúk, újjáépítési periódusok, legyőzött proletártömegek stb. mindig is alapvető előfeltételei voltak a jövőbeni "egészséges" fejlődés lehetőségének) a világméretű kapitalizmus csak addig tudta elodázni a rá váró katasztrofális válságot, ameddig képes volt óriási fiktív tőkéket megmozgatni. Az ezen a területen elért szint - nem csak abszolút mértékben, hanem a világtermeléshez képest mért relatív mértékben is - minden addig tapasztaltat felülmúlt. Ezt csak növelte, hogy a leghihetetlenebb anarchia és ellenőrizhetetlenség uralkodott el e két jelenség (a fiktív tőke és az árutermelés) között nemzetközi méretekben is. A jövőbeni válságperiódusok számára ez azt jelezte előre, hogy ez a probléma még hatványozódhat (vagy másképpen szólva megjósolhatatlan következményekkel járó erővé válhat) a fiktív tőkék gyökeres és brutális elpusztításával, olyan energiával robbantva fel ennek a társadalmi rendnek az ellentmondásait, amely ezidáig ismeretlen volt. A háborút követő időszak különféle könnyen elérhető és széleskörű hitellehetőségei, az összes kormány jelentős adósságállománya és az az önmérsékletet nem ismerő kapkodás, amivel olyan értékegységeket képeztek, amelyek mögött semmiféle valós érték nem állt, együttesen oda vezetett, hogy a világgazdaság mind rövidebb és gyengébb nekirugaszkodásokra volt csak képes. A holtfáradt testbe pumpált drogok minden újabb ciklusban csak csillapító hatást gyakorolhattak. Ez a módszer gyermekként kezelte a Tőke megnövekedett nemzetközi termelési rendszerét... míg a hatás elmúltával újabb, nagyobb adag drog nem vált szükségessé. És egy idő után már a megemelt dózis sem érte el a kívánt hatást, sőt, végül a gyógykezelés már több kárt okozott a betegségnél. Így aztán a Tőke teljes valójában megmutatkozott: egy végelgyengülésben hányódó, rothadt, morfiumfüggő testként.

A proletariátus, az emberi faj egyetlen perspektívája számára alapvető ennek a világméretű sátáni dinamikának a leleplezése: minden uralkodó mítosszal szemben életbevágó fontosságú annak a ténynek a feltárása, hogy az adósságok (vagyis inkább a mostani általános és megoldhatatlan adósságok) nem mások, mint a zűrzavar, az emberi fajt elborító társadalmi rendszer történelmi végpontjának legláthatóbb megnyilvánulásai." (16)

Minden erőfeszítés ellenére, a Tőke újraélesztését célzó minden burzsoá terápia ellenére, a mesterséges vásárlóerő ellenére, a hitelek által finanszírozott beruházások ellenére, a keynesiánus többszörözők által gerjesztett kitalált kereslet ellenére (18), manapság az összes hiábavaló ígéret a "hanyatlás végéről" szappanbuborékként pukkad szét.

De vajon létezhet-e még egyáltalán olyan eddig fel nem fedezett lehetőség, amellyel a Tőke túlteheti magát a mai általános hanyatláson? Vajon van-e még valamilyen politikai megoldás a burzsoázia kelléktárában? A válasz: nem. Kategorikus nem!!! (19)

5. Az osztályháború és az imperialista háború elmérgesedése

A döntést soha nem a világméretű tőke, vagy általában véve a Tőke hozza, hanem mindig a számtalan partikuláris Tőke, a Tőke minden különálló részecskéje. Ebből következik, hogy az ilyen helyzetekben, mint a mai, ahol nincsen semmiféle általános kapitalista megoldás, a Tőke részekre tagolódása lendületet kap. A verseny egyre gyilkosabbá válik, és a "túlélésért folytatott harc" (amely ennek a társadalomnak a valódi törvénye) egyre látványosabban jelenik meg; a saját léte érdekében mindenki a szomszédjának fejére kell, hogy taposson.

Ez a "szomszéd" persze mindenekelőtt a proletariátus, a "saját" proletariátus, és a kapitalista egy pillanatig sem habozik, hogy emelje a kizsákmányolás mértékét. De a "szomszéd" szerepében megjelenik a burzsoá vetélytárs is, és minden kapitalista örömest pusztítja el ezt a szomszédot a kereskedelmi háború, végső következtetésében a katonai háború eszközeivel.

Vagyis nem az számít, hogy a kapitalista mit akar vagy mit nem, legyen "baloldali" vagy "jobboldali", egy multinacionális cég igazgatója, vagy akár a kubai állam vezetője. Ami számít, az az, amire az összes kapitalista rákényszerül, összhangban irányító funkciójával. Ahogy Marx mondaná, az egyes kapitalista nem más, mint az önmagát értékesítő érték, az önmagát újratermelő társadalmi viszony terméke (20), így nem kompetens abban, amit tesz, lévén csak a Tőke által kijelölt úton haladhat. Úgy véljük, hogy ez a megállapítás alapvető fontosságú abban, hogy leszámoljunk az egyik vagy a másik kapitalistához, vezetőhöz fűződő illúziókkal, hogy esetleg ők képesek lennének a Tőke által diktált irányvonaltól való eltérésre (21).

Általánosságban véve ez történik manapság, a mindennapok szintjén: mind erősebb megszorítások, növekvő nyomor, nagyobb mértékű munkanélküliség stb. Ez a proletariátus ellen folyó egyre gyilkosabb háború magyarázata. És ez ad magyarázatot a helyi háborúk számának növekedésére, és a burzsoáközi háborúk egyre hevesebbé válására egyaránt. Ezek a háborúk a protekcionizmus jól észrevehető növekedésében fejeződnek ki, a kereskedelmi szerződések érvénytelenítésében, a hosszú távú szerződések használhatatlanságában (ahogy ezt a GATT tárgyalásokon láttuk (22); de éppen így a régi szövetségi rendszerek felbomlásában (hiszen szem előtt kell tartanunk, hogy az országok és országszövetségek nem egyebek, mint más kapitalista frakciókkal szemben álló burzsoáközi szövetségek!), a kereskedelmi és katonai együttműködések felmondásában, és új imperialista leosztások kialakításában.

Ugyanakkor a megszorító intézkedések - a reálbérek leszorítása, a munkaidő és -intenzitás növelése annak érdekében, hogy ugyanazt a termelési szintet érjék el kevesebb munkással (vagyis kisebb bérráfordítással), mindazok az intézkedések, amelyeket a kizsákmányolás mértékének növelésére, és az egyes kapitalisták bevételének növelésére az általános liberalizmus ajánl - beleértve azt is, amikor ez egy egész országra vonatkozik (és ennek az országnak a burzsoái ebből részesednek) - mindezek az intézkedések általánosan hátrányosak a Tőke számára, hiszen világméretekben csökkentik a fizetőképes keresletet. Éppen ez történt például a Pinochet-kormányzat esetében. A reálbérek erőszakos leszorítása (amely még a relatív béreket is érintette) és a kizsákmányolás, valamint a profit mértékének emelése világszerte felkeltette a tőkések figyelmét, és lehetővé tette a nemzetgazdaság növekedését. De az itt megtermelt értéktöbbletet - logikus módon - nem lehetett ugyanezen az országon belül visszaforgatni, és az szükségszerűen más nemzeti piacokat kellett, hogy keressen a realizálódáshoz; ez világosan megmutatja, hogy az ilyen politika csak rövid távon hozhat eredményt, vagy - ha jobban tetszik - azt, hogy szükségszerűen ellentétbe kerül ugyan a proletariátus érdekeivel, de emellett egyéb nemzeti tőkék érdekével is, és így nem hozhat megoldást a globális Tőke szintjén.

A többi úgynevezett antagonisztikus politika, amelyek segítségével a nemzetállamok kezelni kívánják a helyi és a globális tőke közötti ellentmondást, egyre növekvő fiktív keresletet tartalmaz. Ezek sem alkalmasak globális megoldásnak, és szintén háborúhoz vezetnek. Szemben az összes résztőkének azzal a tendenciájával, hogy átlépik a kizsákmányolási ráta és a profit határait, a nemzetállamok a Tőke számára mindig egy magasabb szintű globalitást testesítenek meg (23). Az Állam vezetői, ideológusaikkal, közgazdászaikkal és szociológusaikkal egyetemben folyton belátást kérnek a fennálló szociális helyzet miatt, és megpróbálják elvonatkoztatni magukat a közvetlen valóságtól; olyan gazdaságpolitikát védelmeznek, amely a résztőkék megfegyelmezését célozza, nemcsak a kormányzati erőfeszítések (közületi beruházások, államháztartási deficit stb.) által, hanem a résztőkékre vonatkozó törvények sorának megalkotásával (minimálbér, maximált munkaidő stb.) is. Ez megkönnyíti az Állam számára, hogy önmagát "az egész társadalom számára hasznosként" mutassa be (24). Az összes populista rezsim, Hitlertől Fidel Castro-ig, Roosevelttől Sztálinig megpróbált hasonló politikai irányvonalat követni, mindazonáltal ennek a felfogásnak legtökéletesebb kifejezése a keynesianizmus. Persze ez is csak rövidtávú politika, amely elnapolja, felhalmozza és súlyosbítja az összes ellentmondást (25). Csakis nemzeti méretekben valósítható meg, és nem világszinten, hiszen ellentmondásban áll az alkalmazó ország vállalatainak nemzetközi versenyképességével, és előbb-utóbb a fizetési és a kereskedelmi mérleg deficitessé válásához, a protekcionizmus megerősödéséhez vezet. Az alkalmazó pozíciói gyengülnek a kereskedelmi háborúban, és ez elkerülhetetlenül oda vezet, ahol már a fegyvereké a főszerep. Semmi sem dinamizálja jobban a nemzetgazdaságot, mint a háborús gazdálkodás. És mivel minden nemzeti tőke felismeri azokat, akik versenyben állnak vele, akik az "ő nyersanyagait" kiaknázzák, akik olcsóbban árusítanak, akik megtámadják piaci pozícióit stb., ezeket ellenségesen szemléli. A háború egyre sürgetőbbé válik. Vagyis ez a politika is imperialista háborúba torkollik, és leghivatottabb tolmácsolói - köztük maga Keynes - soha sem féltek kinyilvánítani, hogy mivel a háború szükséges a kapitalizmus megvédéséhez, ezért fel kell rá készülnie mindenkinek.

Mindez együttesen a helyi háborúk számának növekedéséhez, a régi szövetségek és nemzeti keretek felbomlásához, új frontok és kapitalista leosztások megjelenéséhez, és végül a háború generalizálódásához vezet az egész világon. Ez a kapitalista perspektíva.

És akkor még nem beszéltünk a mindennapi gondokról és katasztrófákról, amelyeket a Tőke a világ népessége számára tartogat; a nukleáris balesetekről, azoknak a területeknek a megsokszorozódásáról, ahol a gyermekek mindenféle betegségtől terhelten születnek a szennyeződés és a mérgezések következtében, aminek szüleik ki voltak téve (26). És még azt sem említettük meg, hogy azt az életet, amit a Tőke számunkra felkínál (például az élet a modern városokban) egyszerűen lehetetlen az egész emberiségre kiterjeszteni a Föld teljes elpusztítása nélkül.

Azt vetik sokan a szemünkre, hogy egyoldalúak vagyunk. Pedig éppen a Tőke az, ami egyoldalú, amelynek saját haladása válságba vezet, rombolásba és háborúba. Ez a társadalom kannibalisztikus, a Tőke fejlődése emberi vérrel táplálkozik, elpusztítja, lemészárolja, felhabzsolja az emberi életet. És az egész világot szemlélve a jelenlegi helyzet óriási felkiáltójelként erősíti meg a mi felfogásunkat, kategorikusan mutat rá a kommunista teória igazára.

6. Háború mindenütt

"a liberális demokrácia lehet az emberiség ideológiai evolúciójának végpontja, és minden emberi kormányzás végső formája; és mint ilyen, a történelem végpontját jelentheti." (27)

Ma mindenhol háború dúl; egyetlen kontinens sem menekülhet meg tőle. Háború tombol az egykori Jugoszláviában, az ex-Szovjetunióban, Szomáliában, Törökországban, Irakban, Burmában, a Fülöp-szigeteken, Libanonban, Csádban, Közép-Amerikában... és még nem is említettük a többi imperialista háborút, mint pl. a "drogháborút" Bolíviában, Peruban, Kolumbiában, Brazíliában stb. amely szintén a proletárok milliói elleni közvetlen támadás.

A politikatudomány szakértői csak az egykori keleti blokkban 125 "etnikai konfliktusgócot" tartanak nyilván, amelyek közül eddig 25-ben tört ki fegyveres harc (1995). Majd mindennap újabb fegyveres konfrontációról kapunk hírt, újabb és újabb "felhívásokat" hallhatunk "a nemzeti önrendelkezés kivívására". Az ex-Szovjetunió összes karikatúra-köztársaságának megvannak a "hazai" ellentmondásai ezzel vagy azzal a kisebbséggel, amelyeket megtámadhatnak függetlenségük kikiáltása miatt. A világon naponta szökkennek szárba új kijárási tilalmak, és újabb központi hadseregek vonulnak be, hogy helyi csapatokkal vegyék fel a harcot. Egyik nap ez vagy az az imperialista hatalom - teljes egyetértésben az expanzionista érdekekkel - kihirdeti egy új "Állam" jogát az önrendelkezésre, hogy másnap ugyanez a hatalom - még mindig az expanzionistáknak megfelelően - megtagadja ugyanezt a jogot egy másik Államtól. A profitnak, a számoknak, a spekulációnak, a tőzsdének, a szövetségeknek és szakításoknak (28) ebben a játékában férfiak, nők és gyermekek ezreit zabálja fel a gépezet, sebesülteket és nyomorékokat hagyva maga után, és a népesség többi részét nyomorúságos túlélésre, nélkülözésre kárhoztatja. Nem kell Etiópiába vagy Szomáliába menni azért (ahol a helyzet napról napra drámaibb), hogy belássuk, a népesség az éhínséggel néz farkasszemet. Az ex-Szovjetunióban, a burzsoá törvény és rend fenntartását szolgáló nyugati "segélyek" ellenére, éhínség van, és a lakosság 90%-a él a hivatalosan megállapított nyomorküszöb alatt.

Valóban lehetetlen már elrejteni a jelenlegi termelési mód pusztító és kannibalisztikus jellegét!!!

7. Katasztrófa és forradalom

A Tőke minden területen szembesül saját korlátaival, amelyek végérvényesen szembeállítják az emberi faj érdekeivel, és azokkal az erőkkel, amelyek majd elpusztítják, ha már magától nem akar megdögleni.

A gazdasági növekedés nulla; a válságnak véget vetni hivatott gazdaságpolitikai rendszerek sikertelenek; az általános háború és az emberi lét történelmi tagadása a kapitalista erőfeszítések egyetlen eredménye; a Tőke fejlődésének egyetlen következménye az egyre általánosabbá és mélyebbé váló katasztrófa.

Ha a ma létező összes kapitalista modell szétesőben van, annak az az egyszerű oka, hogy létezésük tovább már nem lehetséges; hiszen ha a jelen gazdasági irányvonalait hipotetikusan a jövőre vetítjük, akkor azt fogjuk látni, hogy mindez a legalapvetőbb emberi érdekek általános elpusztításához vezet. Ezen a bolygón egyszerűen minden élet lehetetlenné válna, ha az Egyesült Államok gazdasági modellje általánossá válhatna. Az élet lehetetlenné válna, ha mondjuk New York (és a többi nagyváros) húszmilliós lakossága ötven millióra nőne! (29)

Az ózonréteg elpusztítása, a levegő és a vizek általános szennyezettsége, a globális felmelegedés, a sivatagosodás, az erdők kiirtása... és az emberiséget sújtó összes többi tragikus jelenség csupán elszigetelt aspektusai egy kolosszális méretű bolygószintű katasztrófának.

A kapitalizmus minden területen elérte létezésének végső történelmi határait, és - éppen ez az emberi faj tragédiája - mindezt a mi bőrünkre teszi, mert nem vagyunk képesek elpusztítani.

Ez a nagy probléma: a katasztrófa, mint a cikk elején már említettük, nem a jövőben vár ránk, hanem a létező, borzalmas jelenben.

Ebben az értelemben a forradalom nem az ilyen-olyan "pártok" ügye, nem egy szektáé vagy társadalmi csoporté, hanem az egész proletariátusé, az egész emberi fajé.

A proletariátus mindig is lázadozott a kapitalista világ barbarizmusa, a válság és a háború nyomorúsága, élet- és harci feltételeinek támadása ellen, és semmi kétségünk nincs afelől, hogy a közeli jövőben még erőteljesebben tör ki felforgató ereje.

Nem mondhatjuk azt, hogy az elmúlt néhány évben nem volt látható semmiféle proletár harc. Valójában nem is kevés volt. Bizonyos esetekben, így Irakban, Burmában, Algériában, Venezuelában, Los Angelesben stb. ezek a harcok nagyon radikálisak voltak, a Tőke és Állama kellős közepébe mértek csapásokat, anélkül, hogy a szakszervezetek, vagy a rend és törvény egyéb burzsoá pártjai ellenőrzésük alá vonhatták volna őket. De ma éppen az a probléma, hogy ezek a sztrájkok, felkelések, tüntetések stb. nem folyamatosak, nincs határozott irányuk, és nincs köztük nemzetközi kapcsolat.

Nem állíthatjuk tehát, hogy hiányoznak a proletárerőszak jelentős robbanásai, és üdvözöljük is őket. De rá kell mutatnunk szervezetlenségükre, és ez az oka annak, hogy számos esetben az Állam könnyedén elpusztíthatta őket, helyreállítva terrorista diktatúráját.

Nem mondhatjuk, hogy a harcok során a proletárok nem ismerték volna fel saját érdekeiket, hiszen - a teljesség igénye nélkül - szembeszálltak az imperialista háborúval, dezertáltak, megtagadták a katonai szolgálatot, megölték tisztjeiket, akik a frontra küldték őket, rendőrök és egyéb kapitalista lakájok százait végezték ki, mint ez pl. Irakban történt. De a szervezett struktúrák, a nemzetközi és internacionalista irányvonalak hiánya miatt ezek a harcok elszigetelődtek, a nacionalista burzsoá erők visszahúzó hatása alá kerültek, és ez az internacionalista militánsok elpusztítását eredményezte.

Nem állíthatjuk azt sem, hogy ezekben a harcokban a proletárok nem tudták volna, hogy kik is ők valójában, hiszen általában véve a magántulajdont és annak védelmezőit támadták, és megszerezték azokat a dolgokat, amikre szükségük volt. A nagy gond az, hogy néhány nap múlva minden visszatért a "normális kerékvágásba", a mindennapi túlélésért folytatott szomorú harcba, ahol mindenki csak magára számíthat, és újra a Tőke határozza meg a játékszabályokat.

Nincs okunk kijelenteni azt sem, hogy nem konfrontálódtak az Állam szolgáival, a rendőrökkel, papokkal és egyéb vallási funkcionáriusokkal, a jobb- és baloldali vezetőkkel, a szakszervezetekkel, az újságírókkal stb., hiszen éppen ezek ellen irányult először a proletariátus haragja. De hangsúlyoznunk kell, hogy ezeknek az Állam-lakájoknak a nagy része ma is nyugodtan csicsikál az ágyikójában, míg elvtársaink ezrei pusztulnak el a csatamezőkön és a börtönökben.

Óriási az aránytalanság egyrészről a társadalom katasztrófája és a proletariátus felforgató potenciálja, másrészről osztályunk alapvető struktúráinak hiánya között. Pedig ezek a struktúrák tennék lehetővé, hogy ne merüljünk ki tíz, száz, ezer... lázadás ismételgetésében, hanem ezek a világméretű társadalmi forradalomban egyesüljenek.

Hiányzanak a munkásszövetségek, a kapcsolatok nemzetközi struktúrái, a szervezetek, az irányvonalak, a céljainkat felismerő osztályöntudat, a koordináció lehetőségei, az egész mozgalom érdekeit figyelembe vevő döntések, amelyek a közös nemzetközi érdekeket időben egybevágó akciók felé löknék... Röviden, jobban mint eddig bármikor, szükségünk van a valódi harci közösségre, amely önmagát szervezett erővé, az internacionalista kommunista Párttá változtatja.

Maga a kapitalizmus az, amely nem hagy más választást a proletariátus, az emberiség számára.

Notes

2. Pinochet kereszténydemokrata örökösei kárhoztatva emlegetik ezt a modellt, és miközben alkalmazzák, nem gy_zik hangoztatni, hogy csupán annak a gazdaságra vonatkozó részeit veszik át, nem a "társadalmit" vagy a "politikait". Mintha nem éppen a gazdasági szükségszer[ségek hatására alkalmazta volna Pinochet a maga intézkedéscsomagját politikai és társadalmi síkon: a nyílt állami terrorizmust és a nyomort.

3. Arra az igyekezetre, hogy hogyan lehet a Tőkét fejleszteni és ellenőrizni, a leglátványosabb példát a szociáldemokrata elképzelésekkel telt bolsevikok adták, 1917-től kezdődően. Az eredmény lesújtó volt - nem is lehetett másmilyen -, és a Tőke ismét az egyetlen valóságos társadalmi ténnyé vált, szimpla bábokká alakítva a bolsevik Pártot és vezetőit.

4. Ld. "Quelques records du modéle économique mondial: USA" In: Communisme No. 36 (1992 június).

5. Néhány országban, mint pl. Iránban az Állam minden további nélkül propagandája részeként használja fel az USA-beli "szegények nyomorúságos helyzetét". Arra próbálják meg felhasználni az USA-ban létező ellentéteket (mondjuk, a jólét és a nyomor között), hogy ezáltal az USA-t "sátánként" megjelenítve rávegyék a proletárokat a "korrupt nyugati életforma" elutasítására. Ezen államok célja az, hogy a proletárokat saját kapitalista ideológiai modelljük, és (jelen esetben: iszlám) értékeik aklába tereljék. Ez a módszer egyike volt az iráni állam eszközeinek, amelyet az 1979-es felkelés idején a forradalmi proletariátus igen radikális támadása ellen felhasznált. (A proletárok harca ott is a kapitalista nyomor, és annak védelmezői ellen irányult, akik olyan "radikális" jelszavakat tőztek a zászlajukra, mint pl. "Sem Nyugat, sem Kelet".)

6. A korrupció persze nem kilengés, hanem az uralkodó társadalmi rend normál működése. Ugyanígy a mindenféle "maffiák" léte a valóságban nem más, mint a burzsoá Állam egy kifejeződése, vagy pontosabban, egy címke, amit magának ad, hogy felmenthesse magát. A vádaskodások ugyanis lehetővé teszik az egyik frakció számára, hogy tisztára mossa magát (azoktól a dolgoktól, amit mind egyaránt tesznek) és a szarral a másik frakciót kenje össze. Másrészt ez lehetővé teszi, hogy az Államot mint semleges apparátust mutassák be, amelyet a rossz adminisztrátorok manipulálnak.

7. Nyilvánvaló, hogy a legtöbben azok közül, akik ezeket a hazugságokat és illúziókat táplálják és magukban hordozzák, hisznek azok igazságában. De ettől ezek még hazugságok maradnak, a proletárokat félrevezető és szétziláló manőverek abban a történelmi háborúban, amelyet a burzsoázia a proletariátus ellen visel.

8. Az olvasónak szem előtt kell tartania, hogy ez a cég nem elsősorban méreteinek vagy gazdasági erejének (amely nagyobb, mint számos országé) köszönhette azt, hogy ideálnak tekintették, hanem elsősorban annak, hogy munkásai számára lehetővé tette a cég részvényeinek megvásárlását. A GM-nél dolgozott a legnagyobb számú olyan munkás, akiket munkahelyük törvényes tulajdonosává tettek (több százezer ilyen munkás volt). Természetesen ez a mítosz részét és erejét képezte - persze ez a törvényes tulajdon sohasem jelentette a termelésbe való beleszólást, úgymond a valódi tulajdont.

9. A kapitalista fejlődés ellenőrizhetőségéről és tervezhetőségéről szőtt vágyálmok minden burzsoá frakció közös sajátjai, a liberálisokat is beleértve. De a Tőke - a fejnélküli, megzabolázhatatlan szörnyeteg - nem törődik ezzel, és csak röhög a közgazdászokon és a tervgazdálkodókon. Ez csak megerősíti történelmi pártunk állásfoglalását, amely szerint a kapitalista világot a zűrzavar uralja.

10. A mi nézőpontunkból a piacok hiánya és a profitráta esése nem más, mint a Tőke belső ellentmondásainak megjelenése, ahogy azt a kapitalisták (közvetlenül a zsebükön), és általában az egész burzsoá társadalom, többé-kevésbé erőszakosan, érzékeli. A burzsoá társadalom, ami nem más, mint az önmagát értékesítő érték fejlődése, ezt az értékesülést csak úgy konkretizálhatja, ha mindig egyre agresszívebb, általánosabb és pusztítóbb értéktelenedést provokál.

11. Ez az oka annak, hogy egész országok nemzeti összterméke nemcsak hogy nem stagnál, hanem egyenesen esik. Az egykori Szovjetunió ipari termelésében 18%-os esést jósolnak a szakértők, míg a Kelet-Európai országokban átlagosan 9.7%-ot.

12. A háborút követő időszakban a GDP növekedése Japánban és a fontosabb Nyugat-Európai országokban az 1950-73 közötti időszak 5.6%-áról a következő években 2.1%-ra esett vissza. Ugyanebben az időszakban az USA-ban 3.7%-ról 2.3%-ra csökkent. Leszögezhetjük, hogy 1973-tól fogva a GDP növekedése - világméretekben - a hitelfejlesztések politikájának köszönhetően volt fenntartható, teljes aránytalanságban a valódi termeléssel.

13. Ezek a kapitalista ideológiák elleneznek mindenfajta állami beavatkozást, és államellenesnek tüntetik fel magukat. Azt állítják, hogy a szükséges állami bürokráciát is magánvállalkozásokkal kell helyettesíteni, ideértve a politikát is. Bár ma közismert, hogy milyen sikeresek a magánrendőrségek és a munkaadók fegyveres bandái - mellesleg ilyenek régebben is léteztek - egyértelmő, hogy a Tőke számára elkerülhetetlen az álammá való centralizálódás.

14. Egy általánosabb szinten észrevehető, hogy a liberalizmus és a protekcionizmus mindig relatív. Nincs abban semmi különös, hogy a liberális verseny nem lép át egy bizonyos határt, és például nem támadja a brit vagy az amerikai gazdaság olyan protekcionista struktúráit, mint a mezőgazdasági szektor általános védelme.

15. Tulajdonképpen nem lehet egyszerűen kijelenteni, hogy az adócsökkentés a kizsákmányolási ráta növekedését gerjeszti. A mi szempontunkból teljesen mindegy, hogy az értéktöbbletet az Állam vagy egy magánjellegű burzsoá frakció tulajdonítja el; ez ugyanaz az értékforgalom. Azonban e miatt minden egyes kapitalista számára az arány a megszerzett értéktöbblet és a munkásoknak kifizetett bér között emelkedik (a kizsákmányolás vagy az értéktöbblet részleges rátája), vagyis az értéktöbblet és a befektetett tőke közötti arány szerint. Ez a valóság teszi lehetővé számunkra, hogy így fogalmazzuk meg a dolgokat és úgy gondoljuk, hogy ezek az intézkedések növelik a kizsákmányolás fokát és a profitot (minden egyes tőke számára). Másrészt, pontosan ennek a célnak elérésért alkalmazzák ezt a politikát. Nem az a céljuk, hogy a kizsákmányolás általános társadalmi fokát emeljék, hanem hogy az egyes tőkék saját kizsákmányolását növeljék. Így próbálnak befektetésre ösztönözni és a termelő tőke felhalmozását elősegíteni.

16. "La cuestion de la deuda: basta de versos" (Az adósságokról: elég a szarból!" In: Comunismo No. 19, 1985 június.

17. Természetesen ez teljesen ideologikus illúzió volt, amelyet arra a mítoszra alapoztak, hogy a keleten összeomló rendszer társadalmilag különbözött volna a nyugatitól. Ennek az álomnak ugyanakkor nem volt semmiféle gazdasági alapja: ha a "vásárlónak" nincs mivel fizetnie, akkor vajon milyen varázslat teremti meg a "fizetőképes keresletet"? A keleti cégek bezárása nemigen tette lehetővé a nyugati cégek számára azok egykori piaci pozícióinak elfoglalását a korábbi méretekben, hiszen a népesség bevételei éppen ezen leépítések, és az őket követő munkanélküliség miatt vészesen estek.

18. Példának okáért, ha kibocsátanak egy ezerdolláros államkötvényt, vagy egy hasonló címletű bankjegyet, és ezzel a papírfikcióval valamilyen építkezési beruházást finanszíroznak, akkor Keynes szerint (aki minden idők egyik legkitűnőbb burzsoá közgazdásza) a globális termelés nemcsak emiatt az építkezés miatt fog nőni, hanem méginkább amiatt, hogy a munkások innen kapott bérüket újabb vásárlásokra tudják majd költeni. A többszöröző nem más, mint a termelés növekedési rátája összevetve a kezdeti beruházással. Mint látjuk, ennek a fikciónak - mint az összes többinek is - a korlátai éppen a valóságos ellentmondások fejlődésében találhatóak.

19. Egy általános pusztítással járó háború az egyetlen lehetséges kapitalista megoldás ebben a helyzetben. De - összefüggésben az általunk eddig kifejtettekkel - nem lenne helyes, ha ezt is mint a Tőke gazdaságpolitikai tervezetét szemlélnénk. Ez olyan döntéshozó mechanizmust feltételezne a Tőkétől, amilyennel valójában nem rendelkezik.

20. "De személyekről itt csak annyiban van szó, amennyiben azok gazdasági kategóriák megszemélyesítői, meghatározott osztályviszonyok és -érdekek hordozói. Álláspontom, amely a gazdasági társadalomalakulat fejlődését természettörténeti folyamatként fogja fel, bármely más álláspontnál kevésbé teheti felelőssé az egyént olyan viszonyokért, amelynek ő társadalmilag terméke marad, bármennyire föléjük is emelkedhet szubjektíve."

Karl Marx: A tőke. Az első kiadás előszava. MEM 23., 9.o.

21. Ha egy irányító valóban szembeszegülne a Tőke diktatúrájának elvárásaival, ezáltal gyorsan megszűnne kapitalista lenni, és a Tőke mással helyettesítené (ez néha valóban megtörténik).

22. A GATT (Általános Tarifa- és Kereskedelmi Egyezmény) és a hozzá hasonló struktúrák formalizálják a különféle tőkék, vállalatok, államok, országszövetségek stb. között fennálló erőegyensúlyt. A fellendülés időszakában ezek a struktúrák meglehetősen jól működhetnek, de a maihoz hasonló periódusokban az ilyen szerződések általában véve megkérdőjeleződnek. Mint ezt az "Uruguay-i Kör" hírhedt bukásánál láthattuk, az ilyen konferenciák csak soha véget nem érő cirkuszi produkciók, amelyek látványosan bebizonyítják a különféle burzsoá frakciók teljes tehetetlenségét azon a téren, hogy elfogadják azokat a megállapodásokat, amelyekben tegnap egyetértettek, de ma saját halálukat okoznák. Az ilyen sikertelenségek ismétlődése előrejelzi a gazdasági háború katonaiba való fordulását.

23. Nem lenne helyes éppen itt rámutatni, miközben a kapitalistaközi ellentmondásokat elemezzük, hogy az Állam a Tőkét általában véve képviseli. Természetesen ez így van a proletariátussal szemben, annak forradalmi kezdeményezéseivel szemben; de nem az általunk most elemzett szinten, amikor azt vizsgáljuk, hogy minden egyes burzsoá Állam milyen ellentétbe kerül a többi burzsoá Állammal, és miként - minden Állam esetében - jelenik meg a belső tendencia az alkotórészekre való felbomlásra, saját maga tagadására és más - alsóbbrendű - "nemzeti egységekben" való átszerveződésére. A legjobb példa erre az, ami ex-Jugoszláviában történt!

24. Világos, hogy ezek az intézkedések csupán a proletárharcra adott válaszok, és így, mint minden törvényes elképzelés, készek "garantálni" mindazt, ami összecseng a kapitalista értékesülés szükségleteivel, azt követelve így a proletariátustól, hogy adja föl harcának autonómiáját.

25. Keynes maga is nyugodtan kijelentette: "hosszabb távon mindnyájan halottak vagyunk!"

26. Az ex-Szovjetunió és Románia számos városában például azon személyek gyermekeinek 85%-a, akik katonai szolgálatuk alatt nukleáris fegyverekkel kerültek kapcsolatba, súlyos genetikai torzulásokkal jön világra.

27. Francis Fukuyama, az USA kormányának egykori tanácsadója írja ezt könyvében, amelynek címe: "The end of history and the last man" (A történelem vége és az utolsó ember).

28. Ez az egész helyzet - ismét - azt illusztrálja, hogy a proletariátus felé (ellen) folytatott burzsoá politika, amelynek jelszavai a "harc az önrendelkezésért", az "antiimperialista nemzeti felszabadításért", "a függetlenségért" stb., mit is takar valójában.

29. A Tőke pozitív pólusainak egyoldalú általánosítása természetesen önmagában véve is abszurd, hiszen a kapitalista fejlődés lényege magában hordozza azt a kettősséget, amelynek során a "pólusok" fejlődése szükségszerűen "alulfejlettséget" termel ki más területeken. Csak azért hozzuk fel ezeket a példákat, amelyekért a rendszer minden ideológusa teljes mellszélességgel kiáll (azt igényelve, hogy a proletárok is osszák ezeket a vágyakat), hogy illusztráljuk még ezen az extrém szinten is a teljes összeférhetetlenséget a Tőke ideálja és az emberi faj igényei között.

• a proletárok megkülönböztetés nélküli legyilkolását, ahogy ezt a tömegsírok felfedezése mutatja, ahová "szerbek", "horvátok", "bosnyákok" tetemeit együtt ásták el;

• a bebörtönzöttek ezreinek internálását az egykori Jugoszlávia területén elszórva található táborokba;

• a menekültek áradatát, akik megpróbáltak elmenekülni a mészárlások elől, és abban a hiú reményben keltek útra, hogy valahol máshol menedékre lelnek;

• a háborús menekültek erőszakos visszatoloncolását a csatamezőkre, még a "saját oldalukon" állókét is... A karlovaci és egyéb táborokban horvát menekültek ezreit "válogatták" ki és küldték vissza harcolni a frontvonalra. Belgrádból is visszaküldték a frontra a horvátországi menekülteket;

• a háború áruhiányt is jelent, racionalizálást, inflációt, elszegényedést, munkanélküliséget, stb. Minden Állam okosan kihasználja a háborús helyzetet az ipar kevésbé produktív szektorainak felszámolására azért, hogy új áldozathozatalra kényszeríthessék a proletárokat. A háború nem csak a csatatereken folyik, hanem mindenhol!

Ez a valóság; a bombázások, mészárlások és üldöztetések cinikus magyarázata tisztán megmutatja, hogy ez a háború a proletariátus, annak érdekei és harcai ellen folyik. Ez a háború csak egy újabb epizód azon támadások sorában, amelyeket az egész világot behálózó kapitalista Állam a proletariátus ellen intéz. Ez az X-edik háború nem más, mint a kizsákmányolás kapitalista világának legtisztább terméke.

És az sem elhanyagolható, hogy ezen a valóságon kívül még ott vannak a szöveglések, a sok szar, amit összehordanak, és a látvány. Mert minden alkalommal amikor a Tőke nyíltan megmutatja igazi természetét - mint ma az egykori Jugoszláviában - az összes uralkodó mítosz egyetlen közös nevezőre redukálódik; azt állítják, hogy a kapitalista horrort egy olyan jelenség okozza, amely állítólag kívül áll ennek a társadalomnak a fejlődésén. Az a céljuk, hogy elrejtsék ezt a valóságot, hogy titokban tartsák a játék lényegét, hogy a proletárokat egyre jobban elnyomhassák és elfogadtassák velük az újabb és újabb áldozatot, amelyen a társadalom hízik. A cél az, hogy elrejtsék azt a tényt, hogy a kapitalista társadalom nem jelent mást, mint háborút, éhínséget és nyomort. Ezért a politikai elemzők és a többi újságíró az "alkalmatlan vezetőket" vagy a "diktátorokat" vádolják és a "fejlődés hiányával", "vallási" vagy "etnikai" okokkal, a "demokrácia hiányával", stb. magyarázzák az eseményeket..., mint már mondtuk: csupa szar, látvány.

Jugoszláviában a háború megindításának egyik igazi oka az volt, hogy az Államnak le kellett győznie a proletariátust, leigázni, elpusztítani és leverni a küzdelmeit. Jugoszláviában a háborút megelőző öt év alatt osztálytestvéreink küzdelmeik során heves ellenállást fejtettek ki az Állam munkásellenes intézkedéseivel szemben, amelyekre azért volt szükség, mert súlyos válság rázta meg a tőkés társadalmat ott is, csakúgy mint mindenhol a világon.

A válság nemzetközi összefüggéseihez hozzátartozik, hogy elkerülhetetlen a tőkés cápák közötti antagonizmusok elmélyülése, az imperialistaközi feszültségek növekedése, újabb háborús központok megjelenése ahol ezek az antagonizmusok "természetes" módon kirobbannak a felszínre - függetlenül a különböző burzsoá frakciók akaratától - és mindennapi valóságunkká válnak. Itt és most folyik a háború, nem csak máshol és máskor. Minden kapitalista frakció állandó háborús készülődésben van és állandóan háborút folytat. Például azzal, hogy "otthon" megerősíti a társadalmi békét és állandóan újabb támadásokat (megszorítások, a fizetések és juttatások csökkentése, a munka intenzitásának növelése, fegyelmezések, stb.) intéz életkörülményeink és harcaink ellen.

A jugoszláviai háború egy újabb lépés a még általánosabb háború felé, mivel "elfogadtatja" (terrorista módszerekkel és állandó zsarolással) azt a tényt, hogy a háború "természetes" megoldása a társadalmi válságoknak. Azokra az európai (és Európán kívüli) proletárokra utalunk itt, akik passzívan szemlélik a tévéképernyőkön a mészárlásokat. Mivel a válság "természetes", a munkanélküliség, a nyomor és mindenféle áldozathozatal is "természetessé" válik. Már nem lázadsz, és kezded elfogadni ("rosszabb már úgysem jöhet!"), hogy feláldozd magad. Ezt a logikát követve hamarosan a frontra induló vonaton találod magad!

Ez nem meglepő, hiszen ma a proletariátus többsége, különösen Európában, a hazafiság és olyan egyéb burzsoá ideológiák foglya marad, mint például a "pacifizmus", "antiimperializmus", vagy leggyakrabban az "antifasizmus". Ez nem meglepő, hiszen ma a nemzetközi proletariátus nem képes saját kommunista programjával megerősíteni forradalmi természetét.

Amíg csak passzív fogyasztói és nézői vagyunk saját nyomorúságos életünknek, amíg "hasznos idióták" maradunk, minden megtörténhet velünk. Nem szabad meglepődnünk azon, hogy ezek a ma jó állampolgárok holnap valamilyen említésre sem méltó okból gyilkolászni kezdik egymást! Szomszéd a szomszéd ellen, munkatárs a munkatárs ellen, proletár a proletár ellen.

Minden oldal ellen vagyunk, a horvátok, a szerbek, bosnyákok, szlovénok, koszovóiak ellen, az egész "Nemzetközi Közösség" ellen (ami csak más megnevezése a minket nap mint nap elnyomó és kizsákmányoló terrorista Államok bandájának!), a franciák, az amerikaiak, oroszok, németek, olaszok, angolok, egyiptomiak, irániak, stb. ellen! Nekünk nincs hazánk! Hazafinak lenni annyi, mint gyilkosnak lenni!

Mi mindenekelőtt azt a burzsoá frakciót támadjuk, amelyikkel közvetlenül szembesülünk, "saját burzsoáziánk" ellen küzdünk, miközben megerősítjük internacionalizmusunkat, azt, hogy azonosak az érdekeink és egy a harcunk a Jugoszláviában és más országokban élő proletárokéval. Számunkra az internacionalizmus nem azt jelenti, hogy "minden proletárért teszünk valamit", hanem hogy ugyanannak a küzdelemnek a részei vagyunk, és megerősítjük azt, hogy itt és máshol közösek az érdekeink és a harcunk, amelyekben egyek vagyunk osztálytestvéreinkkel, bárhol is éljenek. Forradalmi defetizmus = harc a "saját burzsoáziánk" vereségéért!

Ennek az utolsó pontnak a fontossága még nyilvánvalóbbá válik, ha az egész világot átfogó kapitalista állam különböző frakciói közötti hallgatólagos megegyezéseket tekintjük (természeten figyelmen kívül hagyva a jószándéktól túlcsorduló beszédeket). Ezen burzsoá frakciók különböző politikája objektíve proletártestvéreink általános lemészárlásához vezet.

Az imperialista hatalmak szerepe teljesen világos, közvetlenül részt vesznek a Jugoszláviában folyó háborúban: minden burzsoá frakció teljes egyetértésben vesz részt a mészárlásban. Amellett, hogy szerepük volt a konfliktus kirobbantásában, mivel azzal szankcionálták Jugoszlávia nemzeti egységekre való szétszakadását, hogy csak Szlovénia és Horvátország függetlenségét ismerték el; amellett, hogy mint minden háborúban, itt is hatalmas nyereséget zsebeltek be fegyvereladásból; amellett, hogy nagyszabású kísérleti terepként használták fel ezt a háborút; amellett, hogy álszent módon nemzetközi blokádot hirdettek Szerbia ellen, amivel mindenekelőtt a kormányzó szemétládák körüli nemzeti egységet erősítették; amellett, hogy ez a háború remek lehetőséget kínál nekik arra, hogy "otthon" a "szabad világ értékeinek" védelmében, az "emberi őrültség" ellen fejthessenek ki propagandát; mindezek mellett nem szabad elfelejteni, hogy ezek az Államok a NATO és az ENSZ akcióin keresztül közvetlenül beavatkoznak (ők is részt vesznek a mészárlásban), a békefenntartó tevékenység álszent ürügyével. Ha háborút akarsz, beszélj a békéről - csakúgy, mint az Öböl-háborúban!

Mi nem a "békéért" harcolunk, mi nem vagyunk pacifisták! A kapitalista háború és a kapitalista béke egymástól elválaszthatatlanok, és a mi harcunk mindkettővel szemben áll. Ebben a elkábított társadalomban a radikalizmus legfelsőbb foka az ENSZ beavatkozására való "felhívás" a béke helyreállításáért. Az az igazi vak, aki nem akar látni!

Le az ENSZ-el, le az "angyalarcú gyilkosokkal!" Ők nem semlegesek: ők is az ellenségeinkhez tartoznak, és megérdemlik, hogy úgy is bánjunk velük!

A humanitárius kampányok csupán a zsarolás eszközei, amelyek segítségével a proletariátus fölötti ellenőrzést akarják megerősíteni, sőt, a béke és a békekötések nevében, az ENSZ nevében ma Bosznia-Hercegovinában arra kényszerítik a proletárokat, hogy átadják a fegyvereiket és passzívan várjanak, mint a barmok, a haláluk órájára, amikor majd visszaküldik őket a csataterek vágóhídjára.

A békeszerződések csupán a "nemzetközi közösség" szankciói, amelyekben azt rögzítik, ami a csatatereken folyik. És ami ott folyik, az nem más mint deportálás, alultápláltság és éhínség, járványok, a rendszeres nemi erőszak stb., röviden az állami terror megnyilvánulásai, amelyekből akár az ENSZ, akár a különféle civilszervezetek alaposan kivették a részüket (mint azt a Médecins Sans Frontiers (Orvosok Határok Nélkül) nevű szervezet elnöke nemrégiben kijelentette, szervezetének működése csak megkönnyítette az "etnikai tisztogatások" végrehajtását) A civilszervezetek egyszerű bábok a háború irányítóinak kezében.

Kommunista akció a kapitalista háború és a kapitalista béke ellen !

Az Állam mindenütt üldözi a társadalmi rend ellen agitálókat, mindazokat, akik szemben állnak vele, szociális békéjével és nemzeti küldetésével. Tudatában van ugyanis, hogy a társadalom fölötti hatalma megingatható. Ez a hatalom főként arra támaszkodik, hogy képes a proletárokat összeugrasztani, mégpedig azért, hogy állampolgárokként elszigetelje őket egymástól (ez mutatja az ideológiai ködösítések fontosságát) és képes legyen minden Állam és kizsákmányolás elleni harcos megnyilvánulásukat vérbe fojtani. De a társadalom feletti állami kontrollnak ez a rendszere sem tökéletes. Így történhetett, hogy Belgrádban 1991 márciusában a "legális ellenzék" egy demonstrációja túllépett a tervezett határokon, és a rendszer elleni harc részévé, szabályos ütközetté fajult a Rend erői és a lázadó kizsákmányoltak között. A "Milosevics = Szaddam: küldjétek a sivatagba!" jelszó alatt százezer proletár vonult a városközpont irányába. Egy frakciójuk, a legmilitánsabbak, megrohanták az áruházakat, bankokat, "jugoszláv" és "szerb" zászlókat égettek el. A hadsereg közbelépett, ám négy napra volt szükség a rend helyreállításához, a proletár ellenállás letöréséhez, a defetista akciók letöréséhez.

Nem vagyunk erőtlenek: osztályunk gazdag történelmi tapasztalatokkal rendelkezik, visszavesszük osztályunk harcainak kollektív emlékezetét; ez teremti meg az osztálykereteket tevékenységünkhöz, és megvédhet attól, hogy ugyanazt a hibát újra és újra elkövessük. Tudjuk, hogy harcunk valóságos célokat tartalmaz, és magából az életből ered. El kell pusztítanunk a nem-életet, a nyomort, a kizsákmányolást! Ebből merítjük erőnket!

Minden illúziótól mentesen, jelenlegi elszigetelt és szétvert helyzetünkben, amikor a szektarianizmus és a mindenféle szervezett militáns tevékenységgel szembeni általános gyanakvás uralkodik, a gyanakvás minden olyan igyekezettel szemben, amely a forradalmi aktivitásnak centralizált irányt kíván adni, csak a harc perspektíváinak egy minimális szintjét vagyunk képesek betölteni (a nacionalisták, az ENSZ és az összes többi imperialista erő megbélyegzését, az információk terjesztését, az összes internacionalista elvtársunk közvetlen támogatását, a kommunista harc módszereinek és céljainak tisztázását és megerősítését...). Ezt a harcot más elvtársakkal közösen kívánjuk vívni, akik az internacionalista kommunista aktivitás talaján állva harcolnak a kapitalista háború és béke ellen.

Ennek a kiáltványnak a megírása és különböző nyelveken való terjesztése elősegíti tevékenységünk nemzetközi centralizálását, kapcsolatok kiépítését más forradalmárokkal, hogy megerősíthessük azoknak a táborát, akik velünk együtt ugyanazon internacionalista perspektívákat erősítik meg, és hogy kifejezésre jutassuk minden, a háború és a nyomor ellen lázadó harcoló proletár szükségleteit, és végül azt, hogy megerősítsük, céljaink és elképzeléseink tisztázása által eltökéltségünket az elutasításban.

Követeléseik a következőek voltak: "nyomorúságos zsoldjuk" felemelése (egy közkatona havonta 1 dollárnak megfelelő pénzt kapott), a hadimilliomosok letartóztatása, "akik ahelyett, hogy a lövészárkokban állnának őrségben, a hatalmon levők áldásával csak gazdagodnak és a hátországban múlatják az időt, gyakran a legdivatosabb körökben". A hadimilliomosokról egy 700 nevet tartalmazó "feketelistát" állítottak össze, és megkezdték a letartóztatásokat. A város polgármesterét még aznap este börtönbe zárták. Ezek a katonák - egyszerű proletárok, akiket egy hónappal azelőtt soroztak be a haza hadseregébe - megelégelték embertelen életkörülményeiket, és (saját szavaikat idézve) többször azzal fenyegetőztek, hogy "fegyvereiket a hátországban lévők ellen fordítják". Ha eltávozást kaptak, féltek hazamenni, mivel családjukat egyre szörnyűbb nyomorban találták. És nyomorúságos helyzetükön még a saját halálukkal sem segíthettek volna, mivel az állam olyan "bőkezűen" fizetett az elesettek után, hogy az még egy temetés költségeit se fedezte.

Ahogy egyre tovább húzódott a háború, egyre jobban a felszínre kerültek a társadalmi ellentétek. Ez a mozgalom nyilvánvalóvá tette, hogy a burzsoázia és a proletariátus "szent szövetsége" FELBOMLOTT. Minden felhívás a "nyugalom és a józan ész megőrzésére" teljesen hiábavaló volt. A burzsoázia az első pillanattól fogva teljes hírzárlatot rendelt el, leleplezve az osztályharc lángra lobbanásától való félelmét. Rettegéssel töltötte el őket az a felismerés, hogy "olyan szerb-szerb konfliktus születésével állnak szemben, amilyennel még nem találkoztak a történelemben". A francia Le Monde szóvirágai mögött felsejlik a burzsoáziát iszonyattal eltöltő kísértet látványa, a társadalmi rend megdöntésért fegyvert fogó proletárok számukra rettenetes képe.

A zendülők valójában más proletárok segítségével tudták a kezükbe venni a város irányítását, mégis ők váltak az elégedetlenségi mozgalom központi elemeivé. A városban nyugalom volt, egyetlen lövést sem lehetett hallani az éjszaka folyamán. Ez vagy azt jelentette, hogy az állam nem mert csapatokat küldeni a lázadás leverésére, vagy már nem voltak megbízható csapataik. Az újságok címoldalain szereplő "Rambók" eltűntek az utcákról, elsöpörte őket a felkelés. Hónapok óta először volt zavartalan az áramellátás Banja Lukán. A lázadók megszállták az erőműveket és megkezdték az ellenőrzésük alatt álló területek árammal való ellátását. A burzsoázia és a burzsoázia háborúja által rájuk kényszerített áldozatokkal szemben a defetista Banja Luka-i proletárok AKCIÓIKBAN ERŐVEL KÉNYSZERÍTETTÉK KI alapvető szükségleteik azonnali kielégítését!

A zendülés bejelentésekor a boszniai szerb hadsereg különböző egységeiben szolgáló proletárok azonnal szolidaritási táviratok százait küldték Banja Luka-i testvéreiknek. Ezeknek a támogatásoknak a hatására a zendülők kijelentették, hogy az ÖSSZES olyan egységben át akarják venni az irányítást, ahonnan támogatásukról biztosították őket. Sajnos néhány szépen hangzó kijelentésnél több kell a mozgalom kiterjesztéséhez; a deklarációk és szolidaritási táviratok nem elegendőek. A tettek számítanak. Ha a proletárok valóban véget akarnak vetni a térségben már évek óta tartó öldöklésnek, csak egyetlen megoldás létezik a számukra: a forradalmi defetista akciók ÁLTALÁNOSSÁ TÉTELE. El kell törölni azokat a skatulyákat ("szerb", "horvát", "muzlim"), amelyeket a tőke kényszerít ránk, hogy megosszon és így pusztítson el minket. A harc kifejlődésének megvannak a feltételei: szét kell szaggatni a társadalmat egybeláncoló kötelékeket, nemcsak a hadseregben, hanem a társadalom minden szintjén. Ezért egyszer és mindenkorra le kell számolnunk a nacionalizmussal, tisztázni kell, hogy a proletároknak semmilyen érdeke sem fűződik ehhez a háborúhoz, és nem érdekük ennek a rothadó, pusztulásba rohanó világrendszernek a fenntartása sem. Mi CSAK EGYETLEN HÁBORÚRA, a kizsákmányolóink elleni harcra hívunk fel mindenkit, legyenek azok szerbek, horvátok, muzlimok, vagy akármik. Nem érezhetünk szánalmat elnyomóinkkal szemben. Ha mégis megtesszük, az a gyengeségünk jele.

Életkörülményeink javítása - és A RAJTUK VALÓ TÚLLÉPÉS - csak oly módon lehetséges, ha általánossá tesszük azokat az erőviszonyokat, amelyeket a Banja Luka-i felkelőknek csak helyi szinten sikerült megvalósítani. Ez az általánossá tétel az állam és minden hozzákötődő dolog közvetlen megtámadását és elpusztítását jelenti. A többi egység proletárjai szándéknyilatkozatokkal nyilvánították ki a szolidaritásukat, pedig ez a helyzet egészen mást KÖVETELT volna: nem volt elég a felkeléshez való CSATLAKOZÁS kinyilatkoztatása, hanem radikális követelésekkel kellett volna kiterjeszteni a felkelést és általánossá tenni, hogy véget vethessenek az öldöklésnek. Ebben a helyzetben le kellett volna tartóztatniuk a tisztjeiket, és fegyvereiket az állam ellen fordítani, stb.

Szavak sohasem enyhítették a nyomorunkat!!!

Jelenleg az egész világon általános gyengeség jellemzi osztályunk küzdelmeit. Hiányoznak a múltunkhoz való kötődések, a jelenlegi küzdelmek összehangolása, valamint a térben és időben való gondolkodás. Valahányszor elszigetelten, csak egyes helyeken lángol fel a küzdelem sztrájk, zendülések, lázadások formájában, a tőkének sikerül fenntartani az elszigeteltséget. Miközben Banja Lukán a zendülők veresége megmutatkozott abban, hogy kezdték elfogadni azt a nézőpontot, hogy követeléseiket csak az állam tudja teljesíteni, Litvániában lázadtak fel a katonák. Ezek a proletárakciók egyre jobban kikristályosítják, hogy mi lehet az osztályunk egyetlen válasza a népirtó háborúkra: a forradalmi defetizmus, a burzsoázia nacionalista terveinek végrehajtásában való részvétel megtagadása, és annak elutasítása, hogy feláldozzuk magunkat az "új" államunkért! Hiába próbálja a burzsoázia belekényszeríteni az atomizált proletárokat az "emberek" tömegébe, osztályunk előbb utóbb mindenhol forradalmi erőként lép fel! A Banja Luka-i zendülés volt az első eset a "boszniai szerb katonák lázadására a háború kezdete óta" (ahogy az egész média szereti nevezni az ilyesmit), de nem ez volt a forradalmi defetizmus első megnyilvánulása a volt Jugoszlávia területén kirobbant konfliktus folyamán (1).

A Banja Luka-i lázadás vírusa gyengeségei ellenére is megfertőzött más egységeket is. Szeptember 14-én megjelent újsághírek szerint nemcsak a lázadók okoztak problémákat, hanem defetizmus átterjedt más egységekre is, mint például a Szarajevó közeli Sokolac nevű város helyőrségére.

A megosztó ellentmondások közepette a zendülés most gyengeségei és erősségei között egyensúlyozott. A proletárok beleestek a csapdába, és végeérhetetlen vitákat folytattak az erre kiképzett szakemberekkel. A lázadás egyre inkább elveszítette felforgató tartalmát, és belépett a tárgyalások, javaslatok, ellenjavaslatok, megegyezések ördögi körébe, pedig ezeknek ABSZOLÚT SEMMI KÖZÜK sincs az ő nyomorukhoz és elviselhetetlen életkörülményeikhez. A lázadók lassanként ott találták magukat a burzsoá politika küzdőterén. Körülményeik javítását célzó néhány azonnali követelés után a proletárokat megmérgezte a politika, és nyomorukat az Állam egymással szembenálló frakciói közül csak az egyiknek tulajdonították. A tárgyalások útvesztőiben a felkelők elvesztették erejüket, és már csak a Karadzsics-kormány lemondását követelték. Beengedték a hátsó ajtón azt, amit kirúgtak a bejáraton: általános választásokat követeltek. Életkörülményeik javításáért folyatatott küzdelmükben eddig csak saját fegyvereikre támaszkodtak - sztrájkok, defetizmus - és most feladták és a megadták magukat a választási cirkusz idomárainak.

Az Állam sikert kovácsolt a gyengeségekből, és a kezdeti időszak impotenciája után sikerült a mozgalmat beszorítania a tárgyalások szűk keretei közé, bebiztosítva így magát a hátbatámadás ellen. Az volt a célja, hogy a problémát egyetlen partikuláris kérdésre redukálja, és így megfossza minden felforgató tartalmától. Így már könnyebb volt azt visszaintegrálni a kapitalista társadalom keretei közé. A katonák zsoldja és bizonyos "korrupt" tisztek és politikusok elbocsátása voltak ezek a nevezetes kérdések a tárgyalásokon. Ez volt a vég kezdete. A zendülők többé már nem merték kimutatni erőfölényüket a mindenható Állammal szemben. Nem ejtették túszul a tárgyalásra hozzájuk látogató magas rangú tisztek egyikét sem, pedig ezzel nagy nyomatékot adhattak volna követeléseiknek. Ha egyszer elkezdődnek a tárgyalások, akkor minden a pacifizmus és megbékélés klasszikus formái szerint fejlődik tovább. A parlamentarizmus és a tárgyalások területén a burzsoázia minden erejével képes érvényesíteni érdekeit. A lázadás még eltartott egy hétig. Mindkét oldalon helyreállt a korábbi állapot. Fenyegetőzés, hízelgés és a hazaszeretethez való fohászkodás után a burzsoáziának teljesen nyilvánvalóan sikerült meggyengítenie a mozgalmat. Az idő és a proletár perspektíva hiánya volt a burzsoázia igazi ereje.

Megpróbálták húzni az időt és "igazolni" a követeléseket, de a zendülők módszereit elutasították. Miközben néhány követelésről tárgyaltak, a burzsoázia megpróbálta megállítani a mozgalmat, és ily módon meggyengíteni. Remélték, hogy "árulás" vádjával sikerül elszigetelni a legharcosabb proletárokat és letörni az erejüket. Visszaküldték őket harcolni, mivel "veszélyben a haza". A lázadókat azzal vádolták, hogy az ellenséget segítik, és a felkelők hazafias érzéseire próbáltak hatni, mivel Krajnában kétszeres erővel dúltak a harcok.

A parlamentarizmus logikájából következően a zendülők a "háborúból profitálók elleni hathatós intézkedések" meghozatalára redukálták követeléseiket. És kinek címezték ezt a követelést? Az Államnak, amely annak az osztálynak, nevezetesen a burzsoáziának az eszköze, amelynek a legfontosabb képviselői a háborúból ÉLNEK. Annak ellenére, hogy a lázadók kijelentették, miszerint a jelenlegi parlamenti képviselők "nem méltóak betölteni pozíciójukat", lévén "saját gazdagodásukra használják fel hatalmukat", azok a személyek, akikkel a tárgyalásokat folytatták soha sem szerepeltek a "feketelistájukon". Ez is egy volt ezeknek a proletároknak az ellentmondásai közül.

Miután sikerült kifárasztani és destabilizálni a lázadást, és miután a lázadók feladták saját fegyvereiket, az ígéretek és az elnyomás kettős eszközével élt a burzsoázia. Az állam megjutalmazta azokat, akik megtagadták a felkelést: 10 nap szabadságot kaptak és ígéretet szociális követeléseik teljesítésére, míg a lázadás legfontosabb vezetőit kegyetlen retorziókkal sújtották. A letartóztatás volt ellenségeink utolsó válasza.

Csak akkor tudták tovább folytatni a kapitalista mészárlást és csak akkor térhettek vissza a diplomáciai játszadozáshoz (genfi tárgyalások), amikor már legyőzték a proletárokat. "Vissza kell állítani a nyugalmat Banja Lukában ahhoz, hogy újrakezdődhessenek a tárgyalások Genfben!" A burzsoázia mindig nagyon jól értette a módját, hogy hogyan irányítsa a háborút csakúgy, mint a békét, és hogyan érvényesítse az érdekeit - lecsendesít minket, és birkaként hajt ki a csatatérre vagy be a gyárba. Az állam hasznot húzott a zendülés gyengeségeiből - az általánossá válás hiánya, a demokrácia mérgével megfertőzve - legyűrte a lázadást és egy időre helyreállította a társadalmi békét, vagyis folytatta a háborút a csatatereken.

A lázadás gyengeségeivel és felszínre került korlátaival szembeni kritikánk ellenére, nekünk, kommunista militánsoknak reflektorfénybe kell helyeznünk az ilyen eseményeket, amelyek megmutatják, hogy létezik még a defetista kissebség. Az ilyen akciók teljes osztályunk nézőpontját fejezik ki. A forradalmi defetista lázadók holnap megteszik azt a minőségi lépést, amelyet a Tőke háborúja és békéje elleni harc megszervezése jelent, a "másik oldalon harcoló" OSZTÁLYTESTVÉREIKKEL EGYÜTT, áttörve a Tőke által rájuk kényszerített hitvány korlátokat.

A proletárok ellenállása Banja Lukában azt bizonyítja, hogy a proletariátus soha sem hajlandó békésen tűrni, hogy burzsoázia lemészárolja. És nem fogadja el az áldozatokat, szegénységet, nyomort, halált...

Osztályszolidaritás a forradalmi defetizmussal mindkét oldalon!

Fordítsuk a fegyvert saját tábornokaink, saját burzsoáziánk ellen!

1. A defetizmus egyéb kollektív pillanatai alakultak ki ugyanabban az évben más frontokon, így például Azerbajdzsánban, ahol a Nagornij-Karabah-i frontot aláásó dezertálási hullám megakadályozására a burzsoázia elrendelte minden távollévő behívását és minden 18 és 25 év közötti fiatal mozgósítását a nemzeti hadseregbe 1993 áprilisától. A dezertőrök elleni szankciókat megszigorították, ezzel is az azeri csapatokat szétziláló defetizmust erősítve.

A jelenlegi harcok általános jellemzői

Ez a rövid szöveg megkísérli elemezni a manapság folyó harcok általános jellemvonásait az egyes részletek mélyrehatóbb vizsgálata nélkül. Habár egy ilyen vázlat megállapításai nem alkalmazhatóak a küzdelem minden egyes mozzanatára, hasznos alapként szolgálhatnak arra, hogy megérthessük a proletariátus avantgard kisebbségének akciói számára irányt adó nemzetközi szabályszerűségeket.

Az osztályharc befogásának általános és állandó módszerei

Amikor erről a témáról beszélünk, nem csak a főnökök megelégedésére szolgáló előre bejelentett, meghatározott időtartamra korlátozódó részleges munkabeszüntetésekre utalunk. Azokról a valamilyen szinten radikális "sztrájkokról" (5) (amelyek elmehetnek akár egészen az erőszakos akciókig is, amelyeket gyakran a "harcos" szakszervezetisek akcióinak tulajdonítanak) is beszélünk, amelyeket a szakszervezetek szerveznek, de amelyek általában nem szakítanak a társadalmi békével, korporativizmusuk és lokalizmusuk, helyi korlátozottságuk miatt, és amiatt a tény miatt, hogy egy partikuláris társadalmi szektorhoz kötődnek, partikuláris követeléseket állítanak fel bizonyos főnökökkel, városi vagy országos hatóságokkal szemben. Ez általában "az összes munkás" azon döntésében jut kifejezésre, hogy megakadályozzák a munkahelyen kívüliek részvételét. Más szóval mindez a szakszervezetnek a "harc" folytatásához való jogának elismerésében jelenik meg, amely így nem lehet a proletariátus Tőke elleni küzdelme, csak a partikularizmus egyszerű kifejeződése, és általános szinten a burzsoázia versenyének megnyilvánulása. Másrészt a proletariátus erejét olyan követelésekre korlátozzák, amelyek nem támadják meg alapvetően a kizsákmányolás fokát (tekintettel vannak a "nemzetgazdaság" szükségleteire) és/vagy korlátokat állítanak a különböző szektorok munkásai közé. Nyilvánvaló, hogy olyan országokban, ahol a kapitalista verseny szeparatista, nacionalista vagy fasiszta küzdelmek talaján folyik, ezeket a kártyákat kijátsszák a proletariátus különböző szektorai közötti vitákban is.

Ami a demonstrációkat illeti, az elv ugyanaz. Habár az ilyen vagy olyan radikális kifejezés megengedett, a követelések lenyugtatására rendezett, kordában tartott és a rendfenntartó erők megelégedésére szolgáló békés meneteknek nincs más funkciójuk, mint hogy áltiltakozások legyenek, eltereljék és elpocsékolják a munkások energiáit (6).

A Tőke fejlődésével mindinkább meggyökeresedett ez a gyakorlat, és minden valamennyire is szilárd kapitalista szervezetben bizonyos mértékig polgárjogot nyert. A kezdet kezdetén, a proletariátus születésétől fogva a szakszervezetek és az Állam egyéb szerveződései párhuzamosan fejlődtek a munkások szerveződéseivel. (A burzsoázia vagy rátelepedett ezekre a szervezetekre megszerezve bennük az irányítást, vagy maga hozott létre ilyen szerveződéseket.) Habár a különböző országok történetében óriási eltérések mutatkoztak, ezeknek a szervezeteknek mindenhol az volt a szerepük, hogy a "munkások maguk" korlátozzák küzdelmeiket, hogy így az ellenkező irányba fordítsák őket (7). Egy idő múlva a munkások minden tömeges és állandó szerveződésére rátelepszik a burzsoázia és átalakítja azt az Állam uralmi szervévé. Mindez kézzelfoghatóan fejezi ki a Tőke és a proletariátus érdekeinek megférhetetlenségét. Ellentétben azzal, amit az összes szakszervezetis és szociáldemokrata általában hangoztat (beleértve a maoistákat, trockistákat, guevaristákat, akik támogatják a szakszervezeteket, nem azért, mert azok harcolnak a szocializmus történelmi érdekeiért, hanem mert megvédik a proletariátus közvetlen érdekeit) még a proletariátus azonnali érdekeit sem lehet megvédeni a Tőkével, és ezért az Állammal való konfrontáció nélkül.

Miközben a szakszervezetek megszilárdították a helyüket a rendőrség és a hadsereg mellett a küzdelmeink elsöprésére szolgáló szervek között, a rájuk jellemző gyakorlat, vagyis a gyűlésezés, részleges munkabeszüntetés és ellenőrzött "sztrájkok", békés demonstrációk stb. a burzsoá rend fenntartásának alapvető fontosságú eszközeivé váltak.

Mik a következményei ennek a folyamatnak a két antagonisztikus osztály szempontjából? A Tőke szempontjából ez a lehető legtermészetesebb dolog. Ez maga az a folyamat, amelyben a Tőke bemutatja és megerősíti mindenhatóságának és örökkévalóságának látszatát, mindent magába olvasztva, ami tegnap még ellene volt, embereket, eszközöket, szervezeteket, rendszereket, a harc formáit, hogy a saját szolgálatába állítsa őket.

És mi a helyzet a proletariátussal?

Régebben, ha a proletárok a "sztrájk" szót hallották, tudták, hogy ők is érdekeltek a dologban, minden városban, faluban, gyárban vagy kerületben a proletárok összejártak, mert az élet maga az osztály közös élete volt; a kizsákmányoltak életének szerves részét képezték a mindennapos viták az életkörülményeikről, a harcról; és bármennyire is különböző szintjén álltak az osztályöntudatnak, vitatkoztak a társadalom szörnyűségeiről, a kapitalizmus elpusztításának szükségességéről, az Állam megtámadásáról, a kizsákmányolók és kizsákmányoltak nélküli társadalom megteremtéséről... Azonban tagadhatatlan, hogy a legutóbbi évtizedek folyamán mindez a mozgolódás semmivé lett, és úgy tűnhet, hogy nem létezik többé a világproletariátus (8). A mindennapi életben úgy látszik, hogy csak egyének léteznek, gazdagok, szegények, miniszterek, munkanélküliek, bűnözők, nacionalisták, terroristák, állampolgárok, parasztok, entellektüelek, feministák, diákok, szavazók, környezetvédők, stb. És amikor az uralkodó osztály szolgálatában álló értelmiségiek és/vagy a kispolgárság ostoba ideológusai a proletariátus eltűnéséről locsognak, nem csak a világburzsoázia kielégítésének érdekében hazudnak, hanem kifejezik ezzel a valóság egy aspektusát, melynek alanya a proletariátus.

Maguk a proletárok sem érzik magukat proletárnak. Ez az öntudathiány abból származik, hogy nem tudják: ugyanannak az osztálynak a részei. Az egyik azt hiszi magáról, hogy ő több a proletároknál, mert nyakkendőt hord és egy bankban dolgozik. Amaz szegény parasztnak hiszi magát, a másik pedig munkanélkülinek. Egyik úgy gondolja, hogy életének küldetése a feminizmusért folytatott harc, mások belevetik magukat a fasiszta (vagy evvel kapcsolatban az antifasiszta), nacionalista, antiimperialista, stb. küzdelmekbe. És végül, ha találkoznak, nem proletárként beszélnek az életükről és az őket körülvevő világról. A kocsmában az emberek csak a fociról beszélgetnek, és a proletariátus nagy többsége már nem is jár kocsmába. A proletárokat mint emberi lényeket majdnem teljesen kiirtották a föld színéről, és abban a pár órában, amit a bérrabszolgaság életükből meghagyott, csupán szemlélők maradnak. A tévé és a videó kombinációja bevégezte az Állam történelmi munkáját, tökéletessé fejlesztve a proletariátus felszámolását, egyéni és családi létben való feloldását. Nyolc óra bérrabszolgaság, nyolc óra pihenés (melynek célja, hogy munkaerejét újratermelje) után a fennmaradó nyolc órában is ugyanúgy rab marad.

A Tőke mindent megtesz annak érdekében, hogy megvalósítsa azt a számára ideális társadalmi állapotot, amikor már nem veszélyezteti létét a történelmi ellenség, amikor már csak termelők/rendes állampolgárok léteznek, olyan emberformájú lények, akik mindenféle kérdés nélkül termelik újjá a társadalmat. A gazdaság és a kutatás összes szektora ennek az idealista célnak a megvalósításán dolgozik. A gyárakban és az irodákban a szakképzett munkaerőt betanított munkásokkal vagy gépekkel helyettesítik. A számítógépek és a robotok alkalmazása egy olyan ideális világ irányába mutat, ahol az embert mesterséges eszközökkel pótolják. A biológia, genetika és a mesterséges megtermékenyítés területén végzett kutatások célja is ugyanaz: egy olyan "ember" megteremtése, aki tulajdonképpen nem ember, hanem a társadalom, vagyis a Tőke céljai szerint programozott "lény".

Addig, amíg ez a mesterséges "lény" nem kerül ki a laboratóriumokból, amíg még nem képesek létrehozni egy olyan emberformájú valamit, ami mindenféle tiltakozás nélkül termel értéket (9), mivel kiirtották testéből a lázadásra való hajlamnak a génjeit is, addig a TV, a videó, a számítógépes játékok, választások, kábítószerek, stb. mesterséges eszközeivel próbálják teljesen elhülyíteni az embereket. És azok számára, akik elutasítják ezeket, ott vannak az elmeklinikák, a diliházak, börtönök, nyugtatók, háborúk, vírusok, nukleáris balesetek, stb. És ha nem elég az ember ilyen formájú elembertelenítése, ott vannak a virtuális valóságot ígérő játékok, amelyek olyan valósághűek, hogy valóban olyanok, mint az igazi; a legvalósághűbb "partner" minden igényt "kielégít", "körbeutazhatod" a világot anélkül, hogy kilépnél az ajtódon, "megküzdhetsz" valakivel aki a világ másik végén van, de mindezt anélkül, hogy kitennéd a lábad otthonról (10).

El kell ismernünk, hogy az ellenségünk valóban nagyon sikeres. Az elnyomás rendkívül erős, általános a zavarodottság és soha sem volt olyan sikeres az emberek elbutítása mint napjainkban. De a proletariátus mégsem halott.

Persze az is igaz, hogy a proletariátus nem úgy jelentkezik, mint korábban, a mindennapi élet szintjén, többszáz állandó szervezettel, szolidaritási hálózattal, nemzetközileg szervezett nemzetközi csoportokkal, és nincs proletár sajtó sem, amely összekötné a különböző kontinensen élő proletárokat... De ha a proletariátus megjelenik valahol, akkor megjelenése erőszakos és általános.

Míg a szakszervezetek által szervezett sztrájkok lejáratták már magukat, és a nemzeti politikai rendszerek, a választási játékok már nem olyan vonzóak mint régebben, (amikor az emberek még hittek abban, hogy egy parlamenti párt vagy kormány meg tudja változtatni a helyzetet,) a békés demonstrációk és felvonulások, a részleges követelések már nem igazán népszerűek, és míg az Állam már nem képes a régi módon levezetni a társadalmi feszültségeket, addig a halottnak és elföldeltnek kikiáltott proletariátus egyre robbanásveszélyesebb helyzetbe kerül, anélkül, hogy elfogadná a közvetítők javaslatait, anélkül, hogy kisebb sztrájkok, békés demonstrációk vagy választási ígéretek meg tudnák fékezni.

Minél inkább nem léteznek a proletariátus megfékezésére alkalmas eszközök, minél inkább biztosra veszik, hogy a proletariátus örökre eltűnt, annál jobban csodálkoznak, amikor általános lázadás fejlődik ki egy vagy több városban, vagy esetleg egy ország összes városában, pláne ha ez a lázadás átlépi az országhatárokat is. Hogy csak a legfontosabb felkeléseket említsük: Venezuela, Algéria, Marokkó, Románia, Argentína, Los Angeles...

Nyilvánvaló, hogy a fent említett példák jelentős eltéréseket mutatnak a burzsoá rend veszélyeztetésének mélységében és időtartamában. Korábbi kiadványainkban már volt alkalmunk részletesebben bemutatni ezeket az eseményeket (11), ennek a szövegnek azonban nem célja, hogy elemezze és összehasonlítsa ezeket a különbségeket; éppen ellenkezőleg, a közös vonások feltárására irányul.

Így például Irak kimaradt a felsorolásból. Ennek oka nem az, hogy nem látjuk annak az erőnek a jellemzőit, amely megfigyelhető a jelenlegi proletár küzdelmek nagy többségében, hanem éppen ellenkezőleg; az elmúlt tíz év során ebben az országban a proletár szerveződés valódi folyamatossága volt megfigyelhető, valamint proletár jelszavak jelenléte és kommunista csoportok akciói. Ez a folyamatosság kivételes és ellentétes a jelenlegi periódus fő áramlataival, és olyan osztályharcos helyzetet teremtett az országban, amely jóval felülmúlja azt az általános sémát, amit ebben a cikkben próbálunk meg felvázolni. Anélkül, hogy képesek lennénk előre megmondani, hogy milyen szinten lesz képes az iraki helyzet hozzájárulni az osztályharc jelenlegi szintjének általános és globális emeléséhez, azt megerősíthetjük, hogy ehhez az emeléshez szükséges néhány alapvető feltétel. Alapvetően fontos az, hogy a világproletariátus fogékonyságot mutasson azon események iránt, amelyek a világnak azon részeiben zajlanak, ahol osztályközi összecsapások fejlődnek ki. Ezzel kapcsolatban a proletariátus rettenetes gyengeségeit látjuk, amely rettenetes nehézségekhez vezet, ha ebben a helyzetben ismertté akarja tenni küzdelmeit, és a világproletariátus más részeit is akciók végrehajtására akarja mozdítani. A fenti nehézségek azokban az akadályokban is részleges kifejeződésre jutnak, amelyekkel nekünk, internacionalista proletároknak kell szembenéznünk, amikor a nemzetközi direkt akciókat ebben az irányban próbáljuk meg centralizálni (12).

A mai típusú proletár lázadás: a proletariátus erősségei

Ezekre a robbanásokra a proletariátus határozott és erőszakos akciói a jellemzőek, az utca elfoglalása és az államapparátus egészével való erőszakos konfrontációk. Egy pillanat alatt ellepik az emberek az utcákat, és az akció villámsebesen általánossá válik. Az utca direkt elfoglalása a Tőke által a proletariátus megosztására használt kategóriákkal való erőszakos szakítás irányába mutat, áttöri a gyárak, bányák, irodák által a proletariátusra kényszerített szűk kereteket. Munkanélküliek, a Tőke által házimunkára ítélt nők, idősebbek, gyerekek stb. mind egyesülnek a direkt akcióban.

Ezek a lázadások általában meghatározott és kinyilvánított célok nélkül törnek ki, és ritkán állnak elő bármiféle pozitív követeléssel. Legtöbbször azzal az általános felkiáltással kezdődnek, hogy "Nem bírjuk tovább!", amely ugyanakkor gazdasági, politikai és társadalmi szükségleteket fejez ki. "Nem bírjuk tovább a rendőri ellenőrzés elnyomását", "Nem, ez az áremelés szükségtelen", "A rendőrállam és a kormányzópárt ellen", "Enni akarunk", "Nem vagyunk hajlandóak tovább húzni a nadrágszíjunkon", "Elutasítjuk a puszta létezésünkre fordított költségek emelését"... ezek az általános elemek, amelyeket az egyesített proletárakciókból gyűjtöttünk össze. Ez nem csak a jelenlegi időszakra jellemző vonás. Osztályunk teljes történelme során a masszív és erőszakos lázadások a Tőke és az Állam ilyen vagy olyan akciója elleni kollektív tagadás koncentrálását jelentették. Viszont az a tény, hogy a robbanást nem előzi meg egy látható mennyiségi fejlődés, inkább csak a jelen időszakra jellemző a proletárok elégedetlenségének csúcspontját nem előzik meg fontos kisebb és részleges küzdelmek. Ellenkezőleg, mostanában leginkább a proletariátus létezésének újramegerősítése a jellemző, de ezen múlandó momentumok kivételével úgy tűnik, hogy a proletariátus kész elfogadni mindent, és hogy a tőkét magát is meglepi, hogy mennyire nem váltanak ki ellenállást a megszorító intézkedések (14).

A kapitalizmus különböző támadásaira adott mindennapos reakciók hiányának puszta ténye további intézkedések megtételére ösztönzi a tőkéseket, ez nagyon hatásos módszer a proletariátus reménytelen helyzetbe hozására. Sohasem bántak a nemzetközi proletariátussal ilyen keményen, sohasem élt ilyen elviselhetetlen körülmények között, sohasem került ilyen zsákutcába... Sohasem múlt ennyire egy hajszálon a létezése. Ez egy másik fontos jellemzője a mai harcoknak, amely az elfojtott düh kirobbanásához vezet, mivel a proletariátus teljesen reménytelen és elviselhetetlen helyzetbe kényszerítve él.

Ahogy Marx kimutatta, a gazdaság mindig feláldozta az emberi lényeket. De eddig soha sem tagadták ilyen égbekiáltóan az üzleti érdekek és a nemzetgazdaság versenyképességének nevében az emberek szükségleteit. Soha a történelem során nem volt ilyen kevés tiltakozás az Állam abszolút hatalma ellen, mint ma. Sohasem nyilvánult meg ilyen tisztán és nyíltan az embertelenség, amely oly kevés felháborodást okozva irányítja a társadalmat. Ugyanez a logika vezet el a robbanásveszélyes helyzetekhez: a proletariátus többet visel el az elviselhetetlennél, sokkal többet, mint amit eddig el tudtunk képzelni, de elkerülhetetlenül elérkezik egy pont, amikor objektíve nem tudjuk tovább tűrni a hazugságokat és meséket, amelyekkel etetnek minket... Következésképpen a robbanás elkerülhetetlen.

Maga az a tény, hogy a harc a megállíthatatlan tűzvész formájában jelentkezik, még egy alapvetően fontos erősséget meghatároz: a meglepetés hatását. Ez megbénítja az ellenséget, amelynek halvány fogalma sincs, hogy hogyan reagáljon (15). A régi, reformista szociáldemokráciának nincs hatása a proletariátus erőszakos és döntő akcióira. A szakszervezetek abszolút képtelenek megfelelni az igényeknek, és nem tudják irányításuk alá vonni az általánossá vált proletár erőszakot. A különböző regionális struktúrákat, a kerületek egységeit, a különböző szociális intézményeket és a társadalmi megbékélés tárgyalásos úton történő elérésére létrehozott állami szervezeteket teljesen elsöprik az események. A konkrét követelések hiánya még nehezebbé teszi a reformista, és a mozgalom felszámolására irányuló feladatukat. Ha szembeszállnak a proletariátussal, az - szó szerint értve - lerohanja őket. A pozitív követelések ezen hiánya, valamint a proletariátusnak osztályként, nem pedig több elkülönült szektorként való részvétele: pontosan ezek azok az elemek, amelyek a mozgalom erősségeinek számítanak. A minden olyannal való szembeállás, aminek köze van az államhoz, mindannak a tagadása, ami az uralkodó létformához tartozik (a burzsoázia baloldala mindig ezt az aspektust kritizálja), valójában a kommunista forradalom irányába mutat.

Az események szereplői kihasználják a meglepetés keltette előnyt. Az általánossá vált kommunikációhiány, amely a társadalmi béke időszakát jellemzi, a mindennapokat uraló végtelen individualizmus, a "mindenki azt csinál a saját házában, amit akar" megtörik az utcákon zajló direkt akciók folyamán (igaz, hogy ez csak az avantgard kisebbség köreire igaz, és a küzdelem néhány rövid pillanatában valósul csak meg). Mindazok, akik részt vesznek az ilyen mozgalmakban, megismerik a számukra addig ismeretlen szolidaritás érzését, és meglepődnek a barikádokon uralkodó önzetlenségen és a szervezett akciók nagyfokú hatékonyságán. Sőt mi több, felismerik a szomszédban, akinek addig soha sem köszöntek, a munkatársban, akit addig hülyének tartottak, a barátban, akivel eddig csak a fociról tudtak beszélgetni... az elvtársat, akivel közös a harcuk.

Minden alkalommal rendőrőrsöket, parlamenti pártok, szakszervezetek, és egyéb állami szervek (ellátó irodák, hivatalok, bíróságok stb.) főhadiszállásait támadják meg és gyújtják fel. Direkt akciót alkalmaznak a kormány képviselői ellen és elűzik a kevésbé leplezett kollaboránsokat. Néhány esetben megtámadják a börtönöket és kiszabadítják a foglyokat. Függetlenül a résztvevők különböző szinten álló osztályöntudatától, ezek a demonstrációk nem csak az osztályunk újjászerveződését és létezését mutatják meg, hanem a proletariátus és a burzsoá Állam egésze között fennálló antagonisztikus és általános szembenállást is.

Vitathatatlanul van még egy erősségük ezeknek a proletár lázadásoknak: a burzsoá tulajdon kisajátítása, amelyet többé-kevésbé az avantgard csoportok szerveznek. Elsöpörve az ősi félelmeket és elfogultságokat szembeszállnak az állami terrorizmussal (16), a proletárok elveszik azt, amire szükségük van, s így próbálják meg elpusztítani a Tőke által rájuk kényszerített közvetítőeszközöket: a pénzt, a béreket, a munkát, stb. Sokan közülük akkor eszik először azt, amit szeretnének és a lázadásban résztvevők fizetés nélkül adják meg maguknak azt, amiről már régen álmodoztak: tévét, fűtőtestet, pehelypaplant vagy selyeminget. Egyszer végre ünnepelnek, megkötések nélkül isznak (az italok jobban esnek, mint máskor, mivel nem rontja meg az ízüket a gondolat, hogy nem engedhetik meg maguknak a megfizethetetlenül magas árat), azt eszik, amit szeretnek és félretéve a tegnapi nélkülözést, táncolnak, énekelnek, mindenki ünnepel!

A proletariátus alapvető érdekeinek a burzsoáziával szembeni megerősítése során - mely az emberi lét egy pillanatnyi kifejeződése, és azt mutatja, hogy lehetséges és szükségszerű a proletariátus diktatúrája a nélkülözés, háború és halál társadalmával szemben - legelőször a szerveződés kérdése merül fel. A barikádokon, az olyan területeken, ahova nem mernek belépni a rendőrök, akciócsoportok szerveződnek (17), és felmerülnek a vitás kérdések: az akciók kritériumai, hogyan szervezzék meg az elosztást, mikor alkalmazzanak erőszakot, melyik üzleteket törjék fel, milyen önvédelmi formákat használjanak...

Mindezek a tiltakozó mozgalmak, küzdelmek, fosztogatások... valódi tendenciákat fejeznek ki embrionális formában, a polgárháborút, amely felé a Tőke hajt minket. A Tőke halálos parancsával útnak indított katonák és rendőrök nagyon gyakran megtagadják, hogy rálőjenek a harcoló proletárokra, és átállnak hozzájuk.

A burzsoázia ellentámadása: a mézesmadzag, a gumibot és a félrevezetés

Amint a burzsoázia magához tér a mozgalom erőszakos elterjedése okozta első meglepetéséből, azonnal hozzálát az ellentámadás megszervezéséhez, melynek mindig ugyanaz a lényege: leválasztani a proletariátus avantgardját a többségről. Ez a megosztás a mozgalom valóságos korlátozottságán alapul, azon a megosztáson, amely a proletárok soraiban létezik azok között, akik aktívan részt vesznek a küzdelemben és azok között, akik ellene vannak. A burzsoá ideológia ereje olyan hatalmas, hogy még ezekben a kiélezett és válságos pillanatokban is csak egy kisebbség vesz részt a direkt akciókban. A proletariátusnak azok a szektorai, amelyekre nagyobb befolyással vannak a szakszervezetek vagy a burzsoá politikai pártok, nemcsak hogy nem vesznek részt a harcokban, hanem ellene is vannak az ilyen gyakorlati lépéseknek, és hajlamosak az események hivatalos változatát elfogadni (vagy a parlamenti ellenzék változatát, amely mindig ugyanannyira szemben áll a proletariátus küzdelmeivel, mint a hivatalos változat).

Ezt az elvet követve a közvélemény formálására szolgáló eszközök döntő szerepet játszanak a hazugságok intézményesítésében: csak a rendőrség számára kedvező eseményekről tudósítanak (18). A leghatározottabb tetteket hiteltelenné teszik, provokátorok, külföldi ügynökök, terroristák, nemzetközi felforgatók stb. számlájára írják. Ha még valamilyen helyi, faji, nemzeti vagy ideológiai megosztottságra is tud támaszkodni a helyi burzsoázia, akkor természetesen főleg erről fognak szólni a tudósítások: "a külföldiek terjesztik a nyugtalanságot", "a koreaiak és a feketék közötti küzdelem", a felforgatók a "nyomornegyedekből" származnak, "kurdok", "ez egy fundamentalista felkelés", stb. Íme néhány formája a proletariátus tagadására szolgáló próbálkozásoknak. És természetesen a nemzetközi tömegkommunikáció ugyanezeket az osztályunk ellen idézett támadásokat fogja hangsúlyozni, felnagyítani és szétkürtölni az egész világon. Számukra az a legfontosabb, hogy a lehető legjobban elrejtsék azt, hogy ezeknek a lázadásoknak általános és univerzális okai vannak, és mindenáron meg akarják akadályozni, hogy bárki is felismerhesse ezt. A világ másik részén élő proletároknak nem szabad felismerniük azt, hogy más proletárok proletárként lázadnak; a média számára (amely állítólag tájékoztat minket) ezek sohasem proletár lázadások, hanem "fundamentalista", "palesztin", "diktatúraellenes" felkelések, amelyben "bevándorlók", "éhezők", "arabok" vesznek részt, és "tipikusan a harmadik világra jellemzőek"...

A burzsoá ellentámadás struktúrái, különbséget téve a "derék és becsületes állampolgárok" és a "provokatőrök", valamint belföldiek és külföldiek között, jó munkások és lusták között, normális állampolgárok és a marginális elemek között, az első kategóriákba tartozók számára ígérnek, a második kategóriákba tartozók számára pedig ott a gumibotbot.

Aztán jönnek az engedmények: valamelyik miniszter vagy szóvivő leváltása, hoznak néhány nyomort enyhítő vagy jótékonysági intézkedést, visszavonják az áremeléseket, feltöltik az állami üzleteket... De ugyanakkor amennyire csak lehet, csak a proletárokra irányuló erőszakos elnyomó intézkedéseket hoznak. Valóban, a felkelések leverését tanító minden tankönyv nagy hangsúlyt helyez arra, hogy az elnyomás csak egy kiválasztott csoportot érintsen, mivel "nem szerencsés, ha a lakosság szimpátiát érez a felkelők iránt, az elnyomásnak csak a kiválasztott csoportot kell érintenie, és nem általában az embereket". A hivatalos állami szervek által alkalmazott aktív utcai elnyomás a legnyíltabban harcos proletár szekciók ellen nem elégséges; ezért már jóval a probléma megjelenése előtt elkezdenek szerveződni az úgynevezett nem hivatalos szervek (paramilitáris csoportok, szervezett bűnügyek specialistái, halálegységek...).

Teljes a félreinformálás: sohasem mondják el, hogy mi történik valójában az utcán, fényképeket mutogatnak erőszakos és "barbár" jelenetekről, a proletár kisajátításról, gyújtogatásokról, váltogatva az elnyomás képeivel, jól informált politikusok vitáival, akik elmagyarázzák, "mi okozta a bajt", és megnyugtatják a közvéleményt, hogy nincs veszélyben az Állam, a Rend és a Biztonság. Mindennek a tetejébe, hogy a hazugságokat látványos igazságokká formálják, a kamera hosszan elidőz egy nyomorúságos kis bolt kifosztásán és felgyújtásán, amely éppen hogy csak akkora, hogy egy ember megél belőle (19). Aztán ravaszul és céltudatosan elhanyagolják az utcai események közvetítését, és egyre inkább politikai beszélgetésekkel bombáznak minket, amelyek a nyugalom visszatérését, az intézkedések dicséretét, a miniszter lemondását, az új választásokat stb. hangoztatják. Ezek a beszélgetések azt fejezik ki - persze a legmélyebb részvéttel -, hogy nyilvánvaló, érthető és világos, hogy elviselhetetlen a nyomor, de ez nem igazolja az akciókat, és különben is a mozgalmat tulajdonképpen hivatásos agitátorok manipulálták. Ezekben a kiélezett pillanatokban, amikor az utcán dől el, hogy ki az erősebb, az Állam összes ügynöke politikai megoldásokat keres: a rendőrök, az újságírók, a papok, a szociológusok, a környezetvédők, a jobb- és a baloldali politikusok...

Osztályunk valódi gyengeségei

De ne hagyjuk magunkat becsapni, ez nem tart sokáig. Néhány nap alatt a Tőke helyreállítja terrorista uralmát. Gyakran - bár nem mindig - óriási mészárlást rendeznek, nagyon sok az áldozat és a sebesült. Legjobb elvtársainkat nyilvántartásba veszik és börtönbe csukják. Dühöng az állami terror. Venezuelában, Algériában, Los Angelesben például a rövid életű győzelmet, ami az utcák elfoglalását jelentette néhány napra, olyan súlyos vereség követte, hogy hosszú évekre lesz szükség a kiheveréséhez.

Ezért bűnösök lennénk, ha nem akarnánk észrevenni a valóságot, és magasztalnánk az ilyen felkeléseket, úgy állítva be őket, hogy "végre megtaláltuk a forradalmi harc formáját" (20). És ha nem is tudjuk megakadályozni, hogy a különböző immediatisták és egyéb modernisták dicséretét zengjék az ilyen fajta mozgalmaknak, a mi feladatunk, a forradalmárok feladata az, hogy osztályunk ilyen akcióit militáns módon kritizáljuk meg.

Tragikus gyengeségünk miatt nem tudjuk megakadályozni elvtársaink lemészárlását. Szomorú látvány, ahogy egy szempillantás alatt semmivé foszlik az erőnk, amely néhány napig velünk volt, és másnap reggel ugyanolyan magányosan ébredünk, mint amilyenek mindig is voltunk (21). Ugyanolyan gyorsan eltűnik a harc napjaira jellemző gyakorlati szolidaritás, mint amilyen gyorsan létrejött. Borzasztó látni, hogy nem vagyunk képesek kiszabadítani elvtársainkat a börtönből. Szívszorító megfigyelni, hogy amint visszavonulunk az utcáról, a "mindenki önmagáért" elv újra felszínre tör, és az individualizmus, az önzés és az erőtlen állampolgár újra elfoglalja a helyét a történelem színpadán. Sőt, ami még rosszabb: az eseményekről szóló hivatalos verzió elnyomja és tagadja azokat az eseményeket, amiket átéltünk, és saját emlékeinket is elhomályosítják az idő múlásával a hazugságok.

A mai világot az állandó proletárszerveződések tragikus hiányának következményei jellemzik: nincsen állandó sejt, nincsenek találkozóhelyek, nincsen masszív osztályharcos sajtó, nincsen nemzetközi szervezete a proletariátusnak, amely képes lenne összegyűjteni a harci közösség avantgardját, amely itt-ott a felszínre kerül. Annak ellenére, hogy erőink nagyon gyengék, már most is tisztán látható, milyen fontos szerepet játszik a folyamatos militáns tevékenység, a forradalmi akcióprogram köré centralizált közvetlenül nemzetközi kommunista akciók, a szervezet, a perspektívák - mint például az, amit a mi kis militáns csoportunk fejlesztett ki - a proletariátus életében.

Az általános szerveződési forma hiánya az akció döntő pillanataiban mutatkozik meg a világos utasítások, perspektívák és irányítás hiányában. Amíg csak arról van szó, hogy hol fosztogassanak és kit támadjanak meg (általában a rendőröket vagy egyéb elnyomó egységeket), addig elegendő az osztály ösztöne, de amint a harc elérkezik a döntő lépéshez, és a burzsoázia ravaszabb arcát fordítja a proletariátus felé, amint a burzsoázián belüli ellenzék megpróbálja az osztályharcos tartalmat valamilyen konkrét követeléssé átformálni..., a kapitalizmus elleni küzdelmet átalakítják konkrét politikai célokért folytatott harccá. A diktatúra, a kormány, egy miniszter, egy népszerűtlen intézkedés ellen, vagy ami még rosszabb, a demokráciáért, a terület autonómiájáért vagy az Iszlámért... folyik tovább a harc.

De ez is mind annak a ténynek az eredménye, hogy amikor a harc elér a csúcspontjára, a burzsoázia hazugságai és meséi mindig mélyre hatolnak az osztályunkba. Nacionalizmus, iszlám mozgósítás, valamilyen diktatúra elleni küzdelem... sajnos nem csak a burzsoázia szövegei, hanem anyagi erővé válnak a mozgalom szétszórásában, mert a proletárok tízezrei válnak ennek következtében ezen ideológiák védelmezőivé. Reneszánszát éli a populizmus, a vallás és a különböző szekták, a rasszizmus és az úgynevezett anti-rasszizmus mint politikai mozgalmak sokat fejlődtek, és mindez nem csak a végtelennek tűnő társadalmi béke időszakában nehezedik ránk, hanem igencsak hatással van a világ proletárküzdelmeinek leszerelésében és szétszórásában. A burzsoáziának sokszor sikerül eltérítenie a harcot a céljaitól; sőt, bizonyos körülmények között sikeresen mozgósítja a proletariátus egyik részét a másik ellen, amely döntő lépést jelent az osztályharc egy országon belül folyó imperialista háborúvá való átváltoztatásában (22). Elég Jugoszlávia esetét említenünk, ahol a proletárküzdelmek helyét a burzsoá érdekek testvérgyilkos háborúja vette át (amely túl az ilyen vagy olyan helyi vagy nemzeti jellemzőkön, a világtőke valódi győzelmét jelenti). Sok esetben a különböző proletár szektorok közötti ellentétet keresik meg és használják ki, mint például Argentínában a fosztogatásban részt vevő proletárok között, vagy mint az USA esetében, ahol Los Angelesben mindent megtettek, hogy a harcot különböző faji közösségek közötti ellenségeskedéssé változtassák (habár nem túl nagy sikerrel).

Összefoglalásul azt mondhatjuk, hogy még sohasem volt olyan nagy különbség a proletár akciók erejében és a proletár öntudat hiányában ezen akciók során, mint ma; a Tőke és az Állam elleni osztályharcos gyakorlat és az általános tudatlanság között ezen gyakorlat meghatározottságait és célját illetően; a proletárok körülményeinek és harcainak homogenitása és a között a teljes és nemzetközi tudatlanság között, hogy egy osztályba tartoznak, amely ugyanazért a célért küzd; a magántulajdon radikális és gyakorlati tagadása és a kommunista program társadalmi fel nem ismerése között. Pontosan az állandó tömeges proletárszerveződés hiánya és ezzel összefüggően a biztonsági szelep hiánya teszi az ellentmondások felszínre kerülését erőszakosabbá, mint amilyenek a tegnap harcai voltak. Ez jellemzi a mai küzdelmek kereteit, erősségeit és gyengeségeit is. A gyengeségek abban nyilvánulnak meg, hogy a Tőke képes harcainkat átváltoztatni burzsoáközi, imperialista harcokká, és végül olyan konfliktusokká, amelyek ellentétesek a proletár küzdelmek (a kommunista forradalom) tudat alatti terveivel, és ezáltal a Tőke érdekeit erősítik meg: imperialista háborúkká (amelyek a burzsoá társadalom újjáépítését szolgálják a háború, újjáépítés, terjeszkedés minden újabb ciklusával).

A gyengeségeink elleni harc szükségszerűsége és lehetősége

És mi? Mi a fenét csinálunk, hogy készek legyünk a harcra? Nem sokat!

Ezt a szomorú valóságot néhány csoport forradalmi akarata vagy tudatossága nem képes megváltoztatni, amíg az osztály többi része nem fogékony a harcra és megelégszik a világnak azzal a nyomorával, ami neki jut osztályrészül. Egy maroknyi kommunista kisebbségi szervezete, bármennyire is akarja, bármit is tesz és bármennyire is fontos a működése, nem képes pótolni a tömeges készülődés hiányát. Osztályunk szervezetlensége, a folyamatosan terjeszkedő struktúra hiánya, a viták, a vélemény- és tapasztalatcserék, a koordináció, a szervezet hiánya... nem helyettesíthető kis csoportok jelentéktelen tevékenységével.

Ebből az okból kifolyólag ezek a lázadások rövid- és középtávon tovább fognak folytatódni minden erősségükkel, és sajnos minden gyengeségükkel együtt. Rövid távon nem vagyunk képesek megakadályozni, hogy a lázadások súlyos vereségekkel és veszteségekkel végződjenek osztályunk számára. Az a tény, hogy az ellenség szervezetlenséget és szétszórtságot provokál sorainkban, amíg nem képes újjászervezni a masszív elnyomást és elkezdhet lőni minket, az a tény, hogy a proletariátusnak nincsenek olyan csoportjai, amelyek képesek lennének felvenni a harcot az állami terrorizmussal, osztályunk szelektív terrorjával válaszolva, a nemzetközi szolidaritási struktúrák hiánya, az olyan proletár struktúrák majdnem teljes hiánya, amelyek képesek lennének elterjeszteni annak a hírét, hogy mi folyik a világ másik részén, valamint a proletariátusnak osztályként való szervezetlensége mindig újra és újra lehetőséget nyújt a burzsoázia számára, hogy bosszút álljon a lázadásunkért, letartóztassa, brutálisan megkínozza, megölje vagy hagyja meghalni a börtönökben a proletár avantgard legjobbjait.

S ami még rosszabb, a burzsoázia a jövőben is tovább fogja folytatni a lázadások osztályjellegének elrejtését. Továbbra is azt fogja írni, hogy ezek a lázadások bizonyos partikuláris célokért folytak, és hogy a proletariátus nagy része közömbös maradt, bizonyos, hogy ez "iszlám" lázadás volt, vagy a "diktatúra" és a "korrupció" ellen keltek fel. Ahogy a múltban, a jövőben is a valóság része lesz ez a hamis beállítás (valamikor egy filozófus így fogalmazta ezt meg: "A hazugság az igazság egy pillanata") és a Tőke mindent meg fog tenni, hogy a saját verzióját alakítsa át az egyetlen és kizárólagos igazsággá, abból a célból, hogy burzsoáközi imperialista harcokká alakítsa át az osztályharcot.

De ez az állapot nem fog sokáig tartani, egyrészt azért, mert a kapitalizmus fokozódó egységesülése hátráltatni fogja azokat a próbálkozásokat, amelyek arra irányulnak, hogy elrejtsék a proletariátus küzdelmeinek egységes feltételeit, másfelől az ilyen fajta lázadások megsokszorozódásával és az azokat követő biztos vereségekből elkerülhetetlenül bekövetkezik egy felébredés.

A válságok egységesítik a Tőke általános fejlődési feltételeit. Nem csak a tőkések problémái azonosak, nem csak az egyre több és több éhség, szegénység, nyomor, munkanélküliség stb. elkerülhetetlen, hanem a világ különböző kormányainak gazdaságpolitikája is napról napra egységesebb. Mellesleg a mozgásterük is egyre jobban összeszűkül, miközben a szöveg változatlan marad. Mindannyian elfogadják azt, amit "realizmusnak" és "pragmatizmusnak" neveznek, és ez nem más, mint annak nyílt felismerése, hogy ők maguk a gazdaság diktátumainak alárendeltjei. Ami ebben új, az nem maga ez az alárendeltség, mivel ez mindig is így volt, hanem ennek az alárendeltségnek az általános elismerése. Egyre inkább hasonlítanak egymásra a jobb- és a baloldal, észak és dél, az imperialisták és az úgynevezett antiimperialisták, a nacionalisták és iszlámisták szövegei, nem azért, mert ezek a frakciók kapitalistábbak lettek, mint előtte voltak, sem pedig azért, mert a "kommunizmusnak" nevezett kapitalista igazgatási forma letűnt a színről, hanem azért, mert a Tőke terjeszkedésének időszakában többféle igazgatási forma lehetséges, míg a válságperiódusokban a Tőke egyetlen diktatórikus irányba fejlődik, ami azt jelenti, hogy nekünk meg kell húznunk a nadrágszíjunkat. Amíg bizonyos időszakokban a reálbér állandó növekedésének fenntartásával a Tőke képes populista módon irányítani a munkaerőt, miközben képes elrejteni azt a tényt, hogy egyre jobban fokozza a kizsákmányolás mértékét (ez különböző gazdaságpolitikához vezet, amely többé-kevésbé populista, állami irányítás alatt áll, protekcionista...), a válságperiódusokban, mindenekelőtt a mély és általános válságok időszakában, mint amilyenben most élünk, az értéktörvény erőszakosan nyilvánul meg és arra kényszeríti az összes burzsoá frakciót, hogy harcoljon a saját proletariátusa és a versenytársai ellen (23), hogy fenn tudja tartani az értékesülés folyamatát. A kizsákmányolás mértékének "normális" növelése már nem hoz elég eredményt, és a proletariátus elleni harc (majdnem minden esetben) a reálbérek csökkentését jelenti.

Az ugyanazon társadalmi osztály ellen szükségszerűen és általánosan bevezetett azonos gazdaságpolitikák, amelyet az egész világon ugyanazzal a kísérőszöveggel próbálnak igazolni ("áldozatokat kell hoznunk", "többet kell termelnünk és gazdaságosabban", "meg kell védenünk az ország versenyképességét"...) végül ugyanazt a reakciót fogják kiváltani az ellenségből... és egyesíteni fogják magát az ellenséget minden, ezen egyesülés megakadályozására szolgáló ideológiai próbálkozás ellenére. Ez az egységesedés mindenekelőtt az időben és térben egységes, elkerülhetetlen reakciók többé-kevésbé automatikus és öntudatra ébredés előtti állapotának eredménye. Ennek az egységesedésnek a létrejötte, az ilyen fajta lázadásoknak a világ különböző pontjain azonos időben való megjelenése mindenképpen megnehezíti majd az ideológusok és újságírók munkáját (amely a lázadások közös okának az elrejtése), és megteremteni annak a lehetőségét, hogy elinduljon a proletáriátus osztállyá szerveződésének valóban hatásos folyamata, amelynek perspektívája egyetlen ellenségének, a burzsoáziának a legyőzése.

Ugyanakkor ezeknek a lázadásoknak gyakoribbá válása, mennyiségi és minőségi fejlődése és a vereségek megismétlődése felnyitja a proletárok szemét, akik meghallgatják szomszédaik tapasztalatát és összehasonlítják a saját tapasztalataikkal, és keresni fogják más területek és más korszakok tapasztalatait is. Kevesen lesznek a folyamat elején, de valamilyen módon mi, militánsok, mindannyian ennek a tudatra ébredésnek, ennek az események utáni gondolkodásnak, az előző küzdelmek korlátain való alapvető túllépésnek, egy olyan mozgalom mérlegelésének, amely nem úgy ért véget, ahogy szerettük volna, vagyunk a termékei. A forradalmárok, akik valóban előreviszik az osztályt, akik a mozgalom minden konkrét pillanatában az egész osztály érdekeit képviselik, a kommunizmus nemzetközi és történelmi érdekeit... a forradalmárok nem a könyvekből tanulják a harcot, hanem konkrét tapasztalatok, és ezeknek a tapasztalatoknak az általánosítására irányuló próbálkozások, a militáns absztrakció összetett termékei. Próbára teszik embrionális állapotban lévő következtetéseiket, összehasonlítják más helyek és körülmények szülte tapasztalatokkal. Ebben az összefüggésben van igazi jelentősége a militáns könyveknek és írásoknak, amelyek átadják a tapasztalatot, feltámasztják osztályunk emlékezetét, megvonják a vereségek mérlegét abból a célból, hogy megszervezzék a jövő győzelmét, hogy fejlesszék és megerősítsék a kommunista programot. Ez egy hosszú és nehéz folyamat, de nincs más út!

A társadalmi valóság totálisan szemben áll a szociáldemokraták víziójával a burzsoá entellektüelek pártjáról, akik mindent tudnak, és mindent megtanítanak a tudatlan tömegeknek. A proletariátus frakciókat hoz létre, csoportokat, amelyek képesek a felgyülemlett történelmi tapasztalatok elemzésére, és csak így lehet szakítani az ideológiával, elkerülni, hogy más helyen újra és újra ugyanazt a hibát kövessük el.

De ezek a forradalmi csoportok ma sokkal jobban el vannak szigetelve, mint a múltban, és csak akkor lesznek képesek elvégezni a forradalom vezetésének feladatát, ha a jövő harcai a proletariátus mind több és több szektorát kényszerítik az ideológiák börtönéből való kitörésre, amely ma fogva tartja őket, ha a kisebbségek tisztán kezdenek látni, és fő viszonyulásuk, a kommunisták fő viszonyulása a továbblépés lesz: a forradalom, a kapitalizmus minden formája elleni harc.

És az ellenségeink, akik ma még rózsaszínű bárányfelhőben lebegve álmodják a proletariátust halottnak és egyszer s mindenkorra eltemetettnek, és abban a hitben szenderegnek, hogy senki sem rikoltja a fülükbe többé: ÉLJEN A TÁRSADALMI FORRADALOM! - akkor majd megérzik az évszázad Nagy Félelmét. Felriadnak majd ostoba álmukból, amelybe éppen az általuk képviselt társadalom ringatta őket. Nagyot fognak koppanni!

Notes

2. A könnyebb érthetőség kedvéért egymástól elkülönítve mutatjuk be azt a két elemet, amely a proletariátus, mint osztály tagadásának folyamatában egy és ugyanannak a dolognak két oldalaként jelenik meg.

3. Mint például "1984,..'85,..'87,..'89 pire que prevu. La citoyennisation de la vie" a Le Communiste 27., és a "Contre le terrorisme d'Etat, de tous les Etats existants" a Le Communiste 26. számaiban.

4. A kétkezi munkásokat, mint "proletariátust" abszolutizáló szociáldemokrata irányzat. A proletár osztály globális meghatározottságai helyett így egy puszta szociológiai meghatározást tekint fontosnak.

5. Azért tesszük idézőjelbe a "sztrájk" szót, mert számunkra az igazi sztrájk a proletariátus és a Tőke közötti harcot jelenti, amelynek a tartalma és formája ezerféleképpen juthat kifejeződésre: az ilyen-olyan kategóriába tartozó munkásokra vonatkozó meghatározott követelések hiánya, az általánossá válásra való tendencia, a nem meghatározott időtartam, a termelés szabotálása, a konfrontáció a sztrájktörőkkel, "ellenőrizhetetlen" kisebbségi csoportok megjelenése... Itt ennek az ellenkezőjéről, a szakszervezeti akciókról (vagyis a kapitalista állam egy szervének akciójáról) beszélünk, amelyeknek célja a proletár energia befogása és megsemmisítése.

6. Bizonyos esetekben a burzsoá állam szerveinek munkamegosztása (pl. a szakszervezetek és a rendfenntartó erők között) megenged valamilyen mennyiségű kisebbségi erőszakos megnyilvánulást, amely természetesen sohasem támad a burzsoá rend ellen. Így, ameddig a demonstrációban résztvevők nagy többségét féken tartják a szakszervezetiek végeérhetetlen beszédei, eltűrik vagy még az is előfordul, hogy kiprovokálják a tüntetők radikális részének leszakadását, akiket már tárt karokkal várnak a rendőrség erre a feladatra szakosodott egységei. Megvédték a burzsoáziát és az ő tulajdonát, és kihasználják a helyzetet a radikális proletárok letartóztatására, és a lehetséges aktivisták nyilvántartásba vételére. Az Állam hatalmi szervei ellátják funkcióikat, az egyik gumibottal, a másik eltereléssel (ez persze nem jelenti azt, hogy a szakszervezetek alkalmanként ne alkalmaznának nyílt elnyomást is). Tehát mivel képtelen arra, hogy vezesse önmagát saját céljainak irányában és kisebbségi erőszakot alkalmazzon valódi osztályellenségével szemben, a proletariátus ereje a Tőke létezésének megkérdőjelezése nélkül fecsérlődik el.

7. Szemben azokkal a legendákkal, amelyek azt állítják, hogy a szakszervezetek 1914-ig megfeleltek a proletárok igényeinek, megragadjuk az alkalmat, hogy ebben a lábjegyzetben felhívjuk arra a figyelmet, hogy a kezdetektől fogva, és különösen a XIX. század során léteztek szakszervezetek, amelyek céljai azonosak voltak a mai szakszervezetekéivel: az osztályok közötti béke fenntartása, a munkások azonnali érdekeinek elárulása... Franciaországban már 1890-ben a katolikus egyház javasolta a szakszervezetek létrehozását a proletárküzdelmekkel szemben. Az olvasó figyelmébe ajánljuk a Le Communiste 4. és 6. számában megjelent "Mouvement communiste et syndicalisme" c. írásunkat.

8. Azonban a proletariátus eltűnése csupán látszólagos, hiszen a proletariátus az alapja a burzsoá társadalom puszta létének és újratermelésének (terjeszkedésének). Igaz azonban, hogy tagadják a proletariátus mint osztály, mint a tőkével szembeni egységes erő létezését. Ezt a valóságot azonban csak a gyakorlatban lehet megkérdőjelezni. Vagyis az olyan periódusokban, mint amilyenben most élünk, haszontalan kijelenteni, hogy "a proletariátus létezik". A proletariátus csak akkor jelenik meg újra teljes erejében, ha folytatja történelmi hagyományait és megújítja önmagát, mint a létező burzsoá társadalom elleni erőt. Hogy a kép teljes legyen, arra is rá kell mutatnunk, hogy a proletariátus megerősödésének, osztállyá, azaz párttá szerveződésének anyagi alapja a burzsoá társadalom alapvető belső ellentmondása, amelyet az uralkodó osztály még hatalma teljében sem képes meghaladni. A számtalan elszórt és elvetélt küzdelem, melyet megpróbálunk felvázolni ebben a szövegben, már magában hordozza a proletariátus mozgalmának újjászületését.

9. Nem kerülheti el a figyelmünket az tény, hogy amíg alapvetően az emberi munkaerő termeli az értéket, és nem a mesterségesen létrehozott emberformájú lény, a Tőke egésze számára ez a korlát a saját halálát kell, hogy jelentse. Azonban nem a Tőke egészének az érdekei irányítják a világot, hanem a résztőkék egymás közötti élet-halál harca, és ez az extraprofitért folytatott harc a mesterséges "ember" létrehozásának kényszerpályájára tereli a tőkéseket, és a termelőerők ilyen irányú fejlesztésére kényszeríti. Ha azt tételezzük fel a Tőkéről, hogy képes megállítani saját és/vagy az emberiség öngyilkosságát, akkor olyan értékeket tulajdonítunk neki - azt, hogy képes előre tervezni - amelyekkel nyilvánvalóan nem rendelkezik.

10. Úgy gondoljuk, hogy nem szükséges megmagyarázni, miért tettük idézőjelbe ezeket az "élvezeteket".

11. Magyar nyelven ld: "Az 1988-as burmai proletárlázadás" (Kommunizmus, 1. szám, 1991. tavasz), valamint a "Proletárlázadás és burzsoá befogás Romániában" és a "Románia, 1991 szeptember: Egy bányászsztrájk története" c. cikkeinket a Kommunizmus 2. számában (1991. ősz). Természetesen következő számainkban is igyekszünk hasonló információkat közölni.

12. Ezzel a témával kapcsolatban lásd: "Direct action and internationalism", Communism No. 8 (1993 július)

13. Ezek a típusú robbanások, amelyek néhány esetben csak egy kerületre, máskor egy egész városra vagy egy országra vannak hatással, és néha még az ország határain túl is érezhetőek a hatásai, nyilvánvalóan nem a mai harcok egyedüli formái, de úgy gondoljuk, hogy ezek a legtipikusabb formái. A proletariátus létezése és a világ fennálló rendjével való szembenállása megnyilvánul a bevonulás megtagadásában, a dezertálásban is, de Irak kivételével ezek a kifejeződési módok nem meghatározóak. Említhetnénk a szakszervezet által szervezett, de a proletárok által elsöpört sztrájkokat, amikor a prolik elhagyták a gyáruk szűk kereteit és általánosították a küzdelmüket; de a proletariátusnak ezek a kifejeződési formái sokkal ritkábbak és kevésbé fontosak, mint a múltban; ezért úgy gondoljuk, hogy a jelen harcairól szóló általános szövegben nem foglalkozunk velük.

14. A Világbank és az IMF szakértői egészen addig a pontig mennek, hogy gratulálnak maguknak, amiért az általuk javasolt intézkedések nem váltanak ki ellenállást a lakosság köreiben. Ez fontos érvvé válik a kezükben a kormányok és politikai pártok abbeli meggyőzésében, hogy vezessék be ezeket az intézkedéseket.

15. Természetesen a burzsoázia társadalmi masszájára és a klasszikus államapparátusokra utalunk. Világos, hogy az államnak már régóta megvannak a különleges alakulatai (mind a direkt, mind az ideológiai elnyomásra) bármikor készen az információ manipulálására, a szelektív elnyomásra, stb... Erről a témáról a következő fejezetben fogunk beszélni.

16. Nem az Állam hozta létre a tulajdont, hanem fordítva, mivel az Állam nem más, mint a tulajdon körülbástyázva, hogy újra termelhesse önmagát. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az emberek tisztelik a magántulajdont, néha még addig is elmenve, hogy inkább éhen halnak, mert meg vannak fosztva a legalapvetőbb tulajdontól is. A másik oldalon pedig ott van a mérhetetlen pazarlás. Ezt a nyomást és félelmet csak a hosszú évszázados állami terror tudta elérni, és a tulajdon tiszteletét hirdető ideológia, amit szintén e terrorizmus többszáz éves munkájával lehetett az emberekre ráerőszakolni és újratermelni.

17. Sok esetben a pillanatnyi meglepetés elmúlását követően különleges alakulatok szerveződnek a magántulajdon védelmére, amire a proletariátus fegyverrel és korlátozott szerveződésekkel válaszol.

18. Ha csak azt jelentjük ki, hogy a sajtó az állam szolgálatában áll, az azt jelentené, hogy túlságosan elfogultak lennénk a sajtó irányában. Valójában a sajtó csak egy összetevője az államnak, amelyhez az állami politika felvázolásával járul hozzá. Másrészt helytelen és szűklátókörű lenne azt feltételezni, hogy ez az állami szerv (vagy bármely másik kommunikációs eszköz) irányítja a többit. Ez a felfogás meglehetősen divatos a modernista és az ex-szélsőbaloldali militánsok köreiben, de valójában nem más, mint idealista interpretációja "A látvány társadalma" (Guy Debord) egyik tézisének, elfeledve a Tőke alapvető meghatározottságait. Ha a sajtó bizonyos körülmények között "irányítja" a rendőrséget, a kormányt, a hadsereget..., őt magát még inkább "irányítja" a rendőrség, a kormány vagy a hadsereg. Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy alapvetően maga az önmagát értékesítő érték az, amely meghatározza a sajtót is, és ennek van alárendelve az állam többi struktúrája is, és ez áll az Állam meghatározottságainak középpontjában: a Tőke újratermelése, a burzsoázia uralmának újratermelése, a kizsákmányoltaknak kizsákmányoltként való újratermelése. Úgy tenni, mintha az újságokban tálalt látvány irányítaná a világot nem más, mint a látvány világának való behódolás.

19. Ezekben a lázadásokban történhetnek helytelen és nem korrekt kisajátítások, vezetőcskék individualista és önző akciói következtében. Provokatőrök akcióira is sor kerülhet, hogy befeketítsék a mozgalmat. De ellentétben a rendőrség és a média változatával, ezek sohasem képezik az ilyen mozgalmak lényegét. Abszurd volna úgy tenni, mintha nem lennének ilyen problémák. A Tőke alapját képező individualista és önző tömeg forradalmi osztállyá történő átalakulása hosszú folyamat, amely minden ilyen lázadásban csak (újra) megkezdődik.

20. Az 1917-23-as forradalmi hullám időszakában a tanácsokról mondták ezt, és magában a szovjet-formában (amely a proletár szerveződés hasznos struktúrája) látták azt a formát, amely mindig is garantálni fogja a forradalom győzelmét. De semmiféle szervezeti forma nem garantálhatja a forradalmi tartalmat, és a tanácsok és a szovjetek (mint ahogy ez tisztán látható volt Oroszországban és Németországban) a Tőke működését garantálták. Ezeknek a formáknak a kritikátlan dicsérete (konszielizmus) a tőkések legjobb szövetségese volt a rend újjászervezésének folyamatában.

21. Természetesen néhány kapcsolat, amely a harcok során jött létre, elszakíthatatlannak bizonyul, és az új harcokra való készül_dés formájában fejl_dik tovább. De ha a világ mai helyzetét nézzük, ezek ritka kivételek és nem általános jellemz_k.

22. A legtisztább példa a proletár küzdelem ilyen felszámolására az 1930-as évek Spanyolországában figyelhető meg, ahol a világtőkének sikerült a proletariátus Tőke és Állam elleni forradalmi küzdelmét burzsoá harccá változtatni, a fasizmus és antifasizmus között folyó imperialista harccá, amely döntő lépés volt az úgynevezett "második világháború" felé.

23. A burzsoáközi háborúk elleni proletár háborúk elkerülhetetlen fokozódásáról lásd "A kapitalista katasztrófa" c. írásunkat ebben a kiadványban.

A szöveg első része a proletariátus erőszakos és elszánt akcióiról beszél, amelyek során elfoglalják az utcákat, erőszakosan összecsapnak az állami szervekkel és mindent kisajátítanak, amit csak tudnak.

Az albániai események megerősítik ezt a jellemvonást. A proletariátus bankokat, rendőrőrsöket, katonai főhadiszállásokat, bíróságokat, börtönöket, kormányzó pártok székházait, burzsujok házait, gyárakat stb. támadott meg, és az ellenforradalom ilyen központjai ellen intézett támadások színezték az általános fosztogatási mozgalom képét. Semmi sem maradt ezekből a helyekből, elvitték a bútorokat, vízvezetéket, kábeleket, ablakkereteket,... néhány helyen még a falakat is. A proletárok minden anyagot, amitől eddig meg voltak fosztva, visszavettek, hogy egy kicsit javítsanak életkörülményeiken és egy kis kényelmet biztosítsanak maguknak: hogy bevezethessék az áramot, a vizet és a csatornát...

A szöveg hangsúlyozza a szakítást minden olyan kategóriával, amelyekre a tőke felosztja a proletár osztályt: munkanélküli, nő, férfi stb.

Csakúgy mint Burmában, Albániában is egy szempillantás alatt eltűntek ezek a határok és a küzdelem minden szektorra és az egész országra kiterjedt.

A továbbiakban a szöveg azt a tényt hangsúlyozza, hogy nincsen látható mennyiségi fejlődés a robbanás előtt, és nem előzik meg fontos részleges küzdelmek azt a pontot, amikor a proletariátus elégedetlensége eléri a csúcspontját. Maga az a tény, hogy a küzdelem a megállíthatatlan tűzvész formájában jelentkezik, lehetetlenné teszi a régi reformista szociáldemokraták számára, hogy bármiféle befolyást gyakoroljanak a proletariátus erőszakos és döntő akcióira. Ezt erősíti az a tény is, hogy a rendőrök és a katonák (az elit egységek kivételével) nem hajlandóak a harcoló proletárokra lőni. A meglepetés hatása szintén nagyban gátolja az ellenforradalom erőinek mozgósítását.

Albániában többször tettek kísérletet arra, hogy néhány demonstrációval leszereljék a növekvő elégedetlenséget. De ezeket az próbálkozásokat brutálisan elsodorta a hirtelen kirobbanó általános, már felkelésnek nevezhető mozgalom. Mindenki azonnal felfegyverkezett és a lázadás elnyomására kivezényelt egységek visszavonulásra kényszerültek. Sőt, sok katona eldobta az egyenruhát és csatlakozott osztálytestvéreihez, kinyitva a barakkokat és segítve a fegyverek megszerzését.

Másik jellemző a konkrét követelések hiánya.

Az albániai küzdelmeket illetően az utolsó csepp a pohárban az a pénzügyi manőver volt, amellyel megfosztották a proletárokat attól a kevéstől is, amilyük még maradt. Úgy tűnik, hogy a proletárok még mindig határozottan követelik vissza a pénzüket. Másfelől, a burzsoá ellenzék a kormányban Berisha elnök fejét követeli, hogy ezzel fogja be a mozgalmat, amely az egyre jobban növekedő általános nyomor ellen küzd, és hogy átalakítsa azt burzsoá politikai játszmává: békés választások útján kíván egy másik burzsoá frakciót a kormány élére helyezni. Azonban eddig a proletárok, akik a titkosrendőrség tagjaiban osztályellenségeikre ismertek rá, nem demokratikusan javasolták azok leváltását, hanem legtöbbször egyszerűen megölték őket! A mozgalomban két konkrét követelés került a felszínre: vissza a pénzt és tűnjön el Berisha; ezen az alapon próbálja meg a burzsoá ellenzék egy demokratikus alternatívába befogni az elégedetlenséget.

Mostanáig az albániai mozgalom megfelel a jelen harcairól 1993 októberében felvázolt általános jellemvonásoknak.

De van egy pont, ahol akkori elemzésünk nem illik az albániai mozgalomra: az a jellemző, amely szerint még a harc legintenzívebb pillanataiban is olyan erős a burzsoá ideológia hatása, hogy csak egy kisebbség vesz részt az akcióban... Albániában nem ez a helyzet:

Általános volt a fegyverkezés, a fosztogatás és a direkt akciókban való részvétel - mint pl. a titkosrendőrség (SHIK) tagjaival való leszámolás. Amíg néhányan végrehajtották a direkt akciót, addig a többiek - gyakran tömegesen - védelmezték őket, megakadályozva a rendőrség odajutását a tett színhelyére. Felfegyverzett proletárok szervezték meg az utcák lezárását, hogy általánossá tegyék a védelmi rendszert... Tagadhatatlan, hogy Albániában nem csak a kisebbség vett részt a direkt akciókban.

Az is ellentmond 93-as írásunknak, hogy Albániában a burzsoázia, túljutván az első meglepetésen, nem volt képes újra a kezébe venni a helyzetet és szerencsésen (mármint a tőke számára) véget vetni az eseményeknek.

Albániában tovább ment a mozgalom, mint például Los Angelesben: a proletárok felfegyverkeztek és tovább tartott a küzdelem. Még ma is, három hónappal azután, hogy a mozgalom egész Albániában fellángolt, a proletariátus nem adta ki a kezéből a fegyvereket és továbbra sem dől be a választási ígéreteknek és a "humanitárius küldetések megvédésre" odavezényelt katonai egységeknek.

Azt látjuk, mint ahogy a szöveg állítja, hogy a burzsoázia mindent megtesz, hogy visszaszerezze uralmát a helyzet felett:

• a legmélyebb együttérzését, szánalmát és részvétét fejezi ki a "szegény albánokkal, akiket az elkeseredés ilyen végletes tettek megtételébe sodort"

• és természetesen elítéli az ilyen "szélsőségeket", mert a világ minden nyomora sem elég annak igazolására, hogy a proletárok fegyvert fogjanak; a fegyverek monopóliuma a burzsoázia kezében kell, hogy maradjon.

Mint mindenhol, a burzsoázia itt is összemos mindent mindennel; százféle magyarázatba fojtja a proletár akciókat: törzsek közötti, etnikai, maffiaharcok, megpróbálja szembeállítani az északiakat a déliekkel stb.

Mint mindenhol, a burzsoázia itt is megpróbálja az egész rendszer elleni küzdelmet átalakítani reformok és a választások követelésévé.

Végül a szövegben említett utolsó fontos jellemvonás: a proletár akciók ereje és az akciókban a proletár öntudat hiánya közötti hatalmas különbség.

A mozgalom kiterjedése és az akciókban magukban világosan megmutatkozó osztálycélok ellenére - mai ismereteink szerint - nincs olyan kisebbség, amely rámutatna ezeknek az akcióknak az osztálytartalmára, és amely magában hordozná a halál rendszere elleni, a kommunista forradalomért folytatott proletár küzdelem minden meghatározottságát. Természetesen nehéz egy olyan országban megerősíteni a kommunizmus perspektíváját, ahol évtizedeken keresztül a kommunizmus nevében zsákmányolták ki a proletárokat. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy a sajátos helyzet ellenére, amelyben a forradalmi kisebbségek könnyebben határozzák meg anarchistaként magukat (ld. Kelet-Európa), Albániában pillanatnyilag nincsenek olyan avantgard kisebbségek, amelyek a mozgalom forradalmi tartalmát és a világproletariátus küzdelmeihez való kapcsolatait hangsúlyozzák. Ezért az a ködösítés, amely szerint Albániában minden rosszért néhány vezető a felelős, akik kicsalták az emberek pénzét, és ezért a probléma a gazdaság irányításában van, hatalmas erővé válik a proletariátussal szemben.

Olaszország, az ellenforradalom e nagy laboratóriuma, az elnyomó modell, az összemosás, az amalgámozás technikájának e nemzetközi "jó példája", a bűnbánók (rapantarik), kollaboránsok, a mozgalomtól elhatárolódók e sorozatgyártója új, minőségi lépést tett.

Néhány évvel ezelőtt az olasz állam az összemosás taktikájának alapos kihasználásával hívta fel magára a figyelmet a nemzetközi színtéren. Az általuk alkalmazott technikának az volt a lényege, hogy egy kalap alá vették és terroristának kiáltották ki a proletármozgalom több különböző szektorát, akik ellen hivatalosan nem tudtak semmiféle konkrét vétség miatt vádat emelni. Az állam úgy legitimálta terrorista akcióját, hogy maga készíttetett bombákat, és a saját rendőreivel (vagy a rendőrök által manipulált csoportokkal) helyeztette el azokat - ezzel keltve félelmet a lakosság köreiben. Az olasz állam tizenöt éve alkalmazza a minden államra jellemző terrorista akciók (főleg fizikai és lelki meghurcoltatás) és az adminisztratív úton történő elnyomás eszközeinek - leleplezés, bűnbánat, kollaboráció, stb. - kombinációját; ez a gyakorlat lassacskán a nemzetközi törvénykezés gyakorlatában követendő példává válik, amelyet egyre több ország rendőrsége és igazságszolgáltató szervei követnek.

Egy bűnbánó (1) lánynak a bizonytalan vallomásai, és az azt követő házkutatás-sorozat alapján - amelyek során fegyvereket találtak, és ezért egy "anarchistát" helyeztek vád alá - az állam nyomozói, akiket a római Antonio Marini képvisel, kampányt indítottak különböző, magukat "anarchistának" nevező militánsok és csoportok ellen, akiket "fegyveres szervezet" alakításával vádoltak. Világos, hogy a zsaruk nem egyes bűnösöket kerestek, hanem illegálisnak akarták nyilvánítani az egész, nagyon ellentmondásos mozgalmat, amely különböző struktúrák és álláspontok köré szerveződik, amelyeknek egyetlen közös pontja az, hogy "anarchistának" nevezik magukat (2).

Világos, hogy ez a fajta támadás nem általában az "anarchisták" ellen irányult, mivel ezek egy része Olaszországban éppúgy, mint bárhol máshol a világon, tisztán reformista és pacifista politikai elveket vall, és ezzel kitűnő szolgálatot tesz az államnak. Sőt, mint a múltban, az állam taktikája most is az, hogy nyomást gyakorol a különböző összemosott szektorokra, azért, hogy azok önmaguk tisztázása érdekében elhatárolódjanak a többiektől; ezzel a módszerrel már értek el kitűnő eredményeket. Ezt alkalmazták a "Vörös Brigádok" és a "Prima Linea" idején: így sikerült egy sereg elhatárolódó nyilatkozatot kicsikarniuk. A hivatalos anarchizmus bizonyos szektorai, mint például a "Circulo Berneri" vagy az "Olasz Anarchista Federáció" habozás nélkül nyíltan elhatárolódtak a megvádoltaktól, kommünikéket adtak ki, amelyekben kijelentik, hogy ezeknek a személyeknek semmi közük az anarchistákhoz, provokatőrök, és az anarchisták sosem vennének részt fegyveres akciókban.

Az elnyomás ügynökei rendszerint nem zaklatják az álanarchistákat, és azokat próbálják meg azonosítani és azokon próbálnak meg rajtaütni, akiket az állam valódi ellenségeinek tartanak. De mivel a bírók és a zsaruk képtelenek a felforgatást a nyomor és az elnyomás "természetes" termékének tekinteni, és csak egy konspirációs bandát tudnak elképzelni, számos hibát követnek el, melyek néha olyan militánsok vagy egész szektorok elítéléséhez vezetnek, melyek nem mutatnak semmiféle forradalmi aktivitást (és megfordítva).

1995 végétől kezdve és 1996 folyamán egész sor per, razzia, letartóztatás, vádemelés, összemosás, vallomás, kampány stb. követte egymást, mindez azzal a razzia-kampánnyal érte el tetőpontját, amelynek során 1996. szeptember 17-én kb. 60 házat és lakást kutattak át Olaszország különböző városaiban, militánsok tucatjait tartóztatták le, és még többet kényszerítettek elrejtőzésre. Néhány letartóztatott militánst gyilkossággal és bankrablással vádolnak, de nagy többségük ellen azt hozzák fel, hogy egy "fegyveres bandába" tartoznak (egy szervezethez, amelyet állítólag "Organizzazione Rivoluzionaria Anarchista Insurrezionalista-nak" neveznek), bár erre nincs semmiféle bizonyítékuk. "Fegyveres csoporthoz" való tartozással, "felforgató egyesülésekben" való részvétellel, "fegyverek és robbanószerek birtoklásával" valamint "a közművek ellen elkövetett bűntényekkel" vádolják őket.

Nem azért hívjuk fel a figyelmet a bizonyíték nélkül fegyveres akciók végrehajtásával vagy fegyverhasználattal vádolt militánsok összemosására, hogy szolidaritásunkat fejezzük ki az "ártatlanokkal", akiket szembeállítanak azokkal, akik fegyveres akciókat hajtottak végre a magántulajdon és az állam ellen. Ezt a vonalat mindig a reformista és opportunista politikai szervezetek képviselik. A "bűnösöket" mindig mozgalmunk szerves részeinek tekintjük, ahogy Marx és Bakunyin vagy Flores Magon és Rodolfo Gonzales Pacheco idején a forradalmárok mindig állították. Azért hívjuk fel a figyelmet az összemosás technikájára, mert alapvetően fontosnak tartjuk leleplezni azt a tényt, hogy az állam nem csak azokat akarja elnyomni, akik valamilyen "bűncselekményt" követtek el, hanem bárkit, aki bármiféle veszélyt jelenthet az államra, függetlenül attól, hogy elkövetett-e bármiféle illegális cselekményt vagy sem, és hogy nem illenek rá az ellene felhozott vádak. Röviden, alapvetően fontos elítélni az Állam összemosó technikáját (az informátorok, kollaboránsok, stb. beszervezése) mint a rendkívül széles társadalmi mozgalom elnyomására alkalmazott módszert, amelynek az osztályelnyomás újratermelésének biztosítása a célja. Hozzá kell még azt is tennünk, hogy a megvádoltak formálisan tagadták, hogy bármiféle földalatti szervezethez tartoznának. Azt magyarázták, hogy ideológiailag teljes képtelenség egy "felkeléspárti forradalmi anarchista szervezet", egy elkülönült és körülhatárolt struktúra bárki számára, aki "anarchistának" nevezi magát, és már maga a gondolat is egy leninista szervezetet jelentene és mint ilyen teljes ellentétes az ő elveikkel:

"A bírák nagyon jól tudják, hogy nem létezik az az anarchista szervezet amiről beszélnek. Jól tudják, hogy a fegyveres banda modellje - a saját elképzeléseik tükörképe - nem alkalmazható az anarchisták közötti viszonyokra. Az anarchisták egyének, akik egyéni szimpátiájuk alapján találkoznak egymással és bármiféle egységes pont körüli formalizáció nélkül hoznak létre kezdeményezéseket, egyének, akik valóban szervezkednek, ez igaz, de sohasem merev keretek között, és soha sem alkotnak fegyveres bandát. Nem csak azért, mert elutasítják a titkos szerveződéseket és a konspirációt (ennek az elutasításnak már magában is jelenősége van), hanem mert nem fogadhatják el, hogy belépjenek - sem a neve sem a programja miatt - egy olyan struktúrába, amely a fegyveres összetűzéseket a felforgatás totalitásától elkülönített valósággá változtatják. És ha egy anarchista egyénileg, minden felelőségének tudatában elhatározza, hogy fegyvert használ, ez semmit sem változtat ezen a valóságon. Még ha - hagyjuk elkalandozni a fantáziánkat - az összes vádlott vagy méginkább a világ összes anarchistája azon kívül, hogy ír, vitatkozik, szeretkezik, röplapokat terjeszt, főnököket inzultál, kerüli a munkát, épületeket foglal el és árucikkeket tulajdonít vissza, elhatározza, hogy fegyvert fog használni, akkor sem alkotnának fegyveres bandát. A hatalmon lévőknek van szükségük egy ilyen banda kitalálására. A bírák akarják ránk kényszeríteni azt az illúziót, hogy a túlélésen és a várakozáson kívül nem lehetséges más, csak a fegyveres szerveződés. Szerencsére a felkelés nem olyan, amilyennek az elnyomó szervek szeretnék, hogy legyen..."

1. Namsetchi Modjeh a neve annak a bűnbánó lánynak, akinek kijelentései alapján emeltek vádat egy egész mozgalom ellen. A vallomásai tele vannak égbekiáltó, kétségtelen hazugságokkal.

2. Az egyik letartóztatott militáns Alfredo M. Bonano. Azzal vádolják, hogy "egy földalatti fegyveres banda feje". Habár nem minden politikai kérdésben értünk vele egyet, ez az elvtárs kitűnő írásokat publikált (például az olaszországi amnesztia elítéléséről), valamint kommunista szerzők (az úgynevezett "nemzetközi kommunista baloldal") történelmi írásait adta ki újra és terjesztette az "Anarchismo Editions" kiadó segítségével.